A hazai cukorgyártás felszámolása élő példa arra, hogy az idegen érdekek kiszolgálása a nemzeti önrendelkezés feladásához vezet. Mi történt valójában? Hogyan ment veszendőbe a száz éven át virágzó magyar cukoripar?
Hazánk a 19. század fordulóján cukor nagyhatalomnak számított. Az ország éves termelése a század végére elérte a 600.000 tonnát, ami a világ akkori teljes cukortermelésének (nádcukorral együtt) 3,1 %-át jelentette. 1890-ben hatvanhárom cukorgyártó üzem működött az akkori Magyarországon.
Fontos szerepünket – átmeneti visszaesés után – még a Kádár korszak gazdaságilag fölfelé ívelő szakaszában, 1967 – 1982 között is sikerült megőrizni, elsősorban a nagyüzemi cukorrépa termesztés kiterjesztése révén. Mikor Kádár János letűnt a színről, 1988-ban tizenkét cukorgyár termelt, méghozzá nyereségesen. A kabai pedig technológiáját tekintve Közép-Európa legkorszerűbb gyára volt.
Ám ekkor, Németh Miklós miniszterelnöksége alatt beütött az úgynevezett spontán privatizáció, mely az állami tulajdon átjátszását jelentette a külföldi magántőkének, erőltetett menetben. Az üzemek eladását 1988-tól a korábbi vállalatvezetők készítették elő, egytől egyig kipróbált elvtársak. Ők lettek ez első kapitalisták. Saját pozíciójuk megtartását helyezték előtérbe. A privatizációért felelős szervezet pedig ellenőrzés nélkül nyomta rá az engedélyező bélyegzőt a papírokra.
Magyarország szervezett kirablása zajlott, még pártállami keretek között. A cukoripar elsők között esett el.
Utólag aztán a döntéshozók emlékezetkiesésben szenvedtek. Néhányan, mint Suchman Tamás egykori privatizációs miniszter, elismerték, hogy elsietett volt a magánosítási folyamat. Suchman szerint a cukorgyárak szakszerű eladása a hazai piac összeomlása nélkül jó esetben is egy évtizedbe tellett volna, de –úgymond – lázas időket éltünk. Soha nem hittem volna, hogy a „lázas idők” a hazaárulás szinonimája lesz egyszer.
Mire az első szabadon választott kormány hivatalba lépett, az előprivatizáció keretében már túladtak hét cukorgyáron. Méghozzá úgy, hogy az államkasszába alig folyt be valami a bevételből. Az Antall-kormány tett egy kármentő kísérletet arra, hogy a megmaradt sárvári, ácsi, ercsi, sarkadi és mezőhegyesi cukorgyár legalább továbbra is nemzeti tulajdonban maradjon. Ennek köszönhető, hogy 1993-ban az ötök fúziójával létrejött a Magyar Cukor Rt., ami lehetővé tette, hogy a termelők széles rétegeit is bevonják a tulajdonosi körbe. Bíztató volt a helyzet, ám hamar rá kellett jönniük, hogy magukra maradtak. Még belülről sem kaptak segítséget. Hiába kérték, követelték, hogy legyen egy szabályozott gyártási és értékesítési lánc, az akkori agrárminisztérium elszabotálta a cukor rendtartás bevezetését. A felelős államtitkár az a Raskó György volt, aki mostanában a Tisza Párt megmondó embere.
Egy év múlva szocialista–szabaddemokrata kormány került hatalomra, Horn Gyula vezetésével visszajöttek a kommunisták. Elkezdődött a Magyar Cukor Rt. módszeres kiéheztetése. Nyereségesen termeltek, de folyamatos tőkehiánnyal küzdött a konzorcium. Az állam annak ellenére nem segített rajtuk, hogy jelentős tulajdonrésze volt a részvénytársaságban.
Évekkel később megalakult egy vizsgáló bizottság, a történtek tisztázására. Ők tárták fel, hogy 1,2 milliárd forintos hitellel megoldható lett volna a megmaradt magyar cukoripar megmentése. A hitel elmaradt. Akkor már Medgyessy Péter volt a kormányfő, aki arra hivatkozott, hogy sok helyre kellett a pénz, mert alig voltak túl a Bokros csomag megrázkódtatásain.
1997-re aztán a teljes cukoripar külföldi kézre került. Ekkorra egyértelművé vált, hogy az új tulajdonosok – melyek korábban a hazai gyárak európai konkurensei voltak – piacot akartak vásárolni, nem pedig termelő üzemeket.
Sorra zárták be a gyárakat, és saját termékeikkel árasztották el a piacot, ami nemcsak egy jelentős ipari kultúra végét jelentette, hanem a cukorrépa termesztés elsorvasztásával járt. Egyetlen működő gyár maradt idehaza, a kaposvári, évi 105 ezer tonna termeléssel. Az osztrák Agrana cég tulajdona a mai napig.
Téved, aki azt hiszi, hogy itt a vége ennek a gyalázatos történetnek. Az ezredfordulóhoz közeledve az Európai Unióban kitalálták, hogy cukorrépa alapú gyártásra lényegében alig van szükség, mert a nagy cukornád termesztők, mint Brazília, India olcsó áraival tarol a világpiacon. Ezért hozzákezdtek a kontinens cukorgyártásának elsorvasztásához. Cinikusan reformnak becézték a folyamatot. Termelési kvótákat határoztak meg az országoknak, és azzal ösztönözték a termelés csökkentését, hogy aki a kvótájának egy részéről lemond, az pénzügyi támogatást kap cserébe.
Az első Orbán kormány verte az asztalt Brüsszelben, és kialkudott számunkra évi 400 ezer tonna kvótát. Mivel a hazai igény cukorból mintegy 300 ezer tonna, ebből bőven jutott volna exportra is, esélyt adva a hazai cukorgyártás feltámasztásának.
Liberálbolsevik köntösben 2002-ben visszajöttek a régiek, Gyurcsány került hatalomra. Első dolguk volt, hogy önként és dalolva lemondta a cukorkvóta 75 százalékáról. Azóta is, az egy szem kaposvári gyár termelése mellett, minden évben 200 ezer tonna import cukor fedezi a hazai fogyasztást.
Elmondhatjuk, hogy mára Magyarország a cukorrépa termesztése és a cukorgyártás szempontjából elvesztette nemzeti önrendelkezését, teljes egészében ki vagyunk szolgáltatva a külföldi érdekköröknek.
Ha belegondolunk, nem egyedi rombolás, ami a cukoriparral történt. Állhatna itt a növényolaj ipar, a konzervgyártás, a húsipar szomorú története. Csak a sztori részletei mások, az eredmény ugyanaz.
Ide jutunk a nemzeti érdek szolgai feladásával.
Szerző: Gazsó L. Ferenc
Címlapkép: Freepik
