Napjaink sokadik olajválsága, és az ebből fakadó, máris érzékelhető ellátási nehézségek révén a bőrünkön érezzük, hogy a kőolaj nemcsak meghatározó energiaforrás, hanem napjaink legélesebb geopolitikai, stratégiai fegyvere.

Érdemes áttekinteni, hogyan alakult ki ez a zsaroló potenciál az olajjal kapcsolatban. Az első olajválság 1973. október 17-én robbant ki, mikor a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete – az OPEC – bejelentette, hogy a jom kippuri háborúban harcoló arab államok iránti szolidaritásból csökkenti az olajtermelését és embargót hirdet az Izraelt támogató országokkal – mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokkal – szemben.

Ez volt az első alkalom, amikor bevetették az olajfegyvert a fejlett világ hatalmasaival szemben.

Addigra már felbomlott a pénzügyi világ biztonságát szolgáló Bretton-Woods-i gazdasági rendszer, melynek az volt a lényege, hogy 43 ország a dollárhoz kötötte a saját pénzének értékét, az USA pedig garantálta számukra, hogy korlátlan mennyiségben vált át aranyat dollárra.

Az átlagember annak idején mindebből nem sokat érzékelt. Az 1946 és 1973 közötti időkre úgy emlékeznek vissza a világ nyugati felén, mint a gyors, már-már korlátlan fejlődés és fogyasztás időszakára. Nagy autók, nagy házak, nagy utazások. A fogyasztást látványosan pörgette a rendkívül olcsó energia. Az USA és Nyugat-Európa évtizedeken át szinte változatlan áron vette az olajat, és ahogy a szállítás olcsóbb lett, egyre inkább a Közel-Keletről szerezték be azt. Egy hordó olaj világpiaci ára 1971-ig ugyanúgy 1,80 dollárba került, mint 1959-ben.

Ennek hirtelen lett vége. Az USA iránti korlátlan bizalom megtört, a dollár leértékelődése miatt az olajtermelő államok többször is megemelték az olaj árát. Ezt a folyamatot hívják a gazdaságtörténészek Nixon-sokknak.

1973. október 6-án Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt. Mindenkit váratlanul ért a háború kitörése. Az izraeli hadsereg az első sokk után összeszedte magát, visszafoglalta Szíriától a Golán-fennsíkot, a Sínai-félszigeten pedig megállította az egyiptomiak előrenyomulását, majd ellentámadásba ment át, és az arab államok néhány nap alatt azzal szembesültek, hogy ennek katasztrofális vereség lehet a vége.

Ekkor döntöttek úgy, hogy bevetik fegyverként az olajembargót. Nixon pánikszerűen viselkedett, bármit megtett volna a népszerűségért. A Watergate-botrány ugyanis, mely később az amerikai elnök lemondásához vezetett, éppen az olajembargó bejelentésének napján fordult igazán komolyra. Nem elég, hogy 1973. október 20-án elkezdődött az embargó, Nixon éppen ezen a napon utasította a legfőbb ügyészt, hogy rúgja ki a Watergate-ügyet vizsgáló ügyészt, ő viszont erre nem volt hajlandó, inkább lemondott.

Az Egyesült Államok támogatásának köszönhetően Izrael hamarosan felülkerekedett a háborúban.

A Perzsa-öböl olajtermelő országai azonban 70 százalékkal megemelték a nyersolaj árát, majd valamennyi tag embargót hirdetett az Izraelt támogató hatalmakkal, így az Egyesült Államokkal, Hollandiával, Japánnal szemben. Ezenfelül az OPEC a termelés folyamatos csökkentését is kilátásba helyezte.

Bár a háború a hónap végére befejeződött, az olaj árát 1973 decemberében újabb 130 százalékkal növelték, így az év elején még 3 dollár körüli olaj hordónkénti ára előbb 5, majd 12 dollárra emelkedett. Vége lett a boldog békeidőknek.

Az Egyesült Államokban, Németországban, Hollandiában szigorú korlátozásokat vezettek be, csökkentették a gépkocsiforgalmat, és racionalizálták a benzinfogyasztást. Pedig maga az embargó viszonylag hamar véget ért: a szaúdi király és tanácsadói 1974 márciusára rájöttek, akkora inflációt okoztak, hogy amiatt a nyugati bankokban tartott pénzük elveszti az értékét.

A fejlődő országokat – köztük Magyarországot – az olajválság még érzékenyebben érintette, ugyanis ipari termelésük alacsony színvonala nem bírta el azt a terhet, amit az energiahordozók drágulása hozott. A magyar adósságállomány 1973-78 között a többszörösére növekedett, így 1979-re hazánk bruttó adóssága meghaladta a 10 milliárd dollárt.

Ha lettek volna illúziói a világ vezető hatalmainak arról, hogy a hetvenhármas olajválság egyedi jelenség volt, az 1979-es iráni forradalom után kitört második olajkrízis végképp kijózanította őket, mert még durvábban, soha nem látott magasságokba lökte az olaj világpiaci árát, mely a korábbi két és félszeresére emelkedett.

A drámai változásokra élénken reagáltak az ipari hatalmak. Ekkor lett vége a benzint zabáló gigantikus autók korszakának. A nyugatnémet és a japán autóipar számára ez óriási lökés jelentett. A nyílt tengeri olajtermelés a megemelkedett árak miatt ismét nyereségessé vált, ami egyes technológiák gyors fejlődését hozta, a fúróplatformok építésétől az olajvezetékek lefektetéséig és a korszerű búvárrobotok használatáig. Megélénkült az atomerőművek építése, amit aztán a csernobili katasztrófa akasztott meg.

Ekkor a világ a megújuló energiák felé fordult, csakhogy ezekkel a mai napig nem lehet pótolni az atom- és a fosszilis erőművek termelését.

A tavalyi és az idei évet kétségtelenül az újabb energiaválság és az ezt kiváltó orosz–ukrán háború határozza meg. Az Európai Uniót felkészületlenül érték a kihívások. Korábban ugyanis évtizedekig Amerikával finanszíroztatta védelmét és biztonságát, miközben olcsó orosz nyersanyagra alapozva pörgette a gazdaságát. Úgy tűnik, ennek a kegyelmi időszaknak egyszer s mindenkorra vége.

Két évvel a háború kitörését követően szembeötlővé vált, hogy a helyzet milyen sok hasonlóságot mutat az 1973-as olajválsággal. Fél évszázaddal az első olajválság kirobbanása után, 2022-re az energia ismét fegyverré vált. Ezúttal azonban a célkeresztbe nem az Egyesült Államok, hanem, sajnálatos módon, Európa került.

Napjaink energiaválságának egyik fontos tanulsága, hogy az államok még nem képesek felkészülni az olaj utáni korszakra, energia függőségük ezért továbbra is törékeny. Az olajfegyver háborús eszköz marad.

Fotó: MTI/EPA/Martin Divisek