Mit sem számít az ezeréves jog és birtoklás, a népek önrendelkezési joga, a mindkét fél által kívánt népszavazás, ha Bécs élelmiszerellátási gondokkal küszködik.

Azt lehetne gondolni, és a szövetségesek is azt gondolták, hogy a magyar Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Horvátország és a Délvidék elszakításával Magyarország feldarabolása véget ért. De nem, nem ért véget. Bár a Területi Kérdések Központi Bizottsága 1919. március 5-i ülésén megegyezett abban, hogy az osztrák–magyar határkérdéssel nem szükséges foglalkozni, májusban mégis ügy lett belőle. A május 12-i jegyzőkönyv szerint

Woodrow Wilson amerikai elnök kezdte el feszegetni az osztrák–magyar határ kérdését, mert tudomása volt arról, hogy az osztrákok ezt kérni fogják.

Megelőző lépésként a kérdés „tanulmányozására” határbizottságot küldtek ki, mert ha bármelyik fél (bár a magyarokat egyetlen egy tárgyalásra sem hívták meg) felvetné a kérdést, akkor a bizottság jelentése alapján a szövetséges és társult hatalmaknak kell majd dönteniük.

A határbizottság a terület nyelvi és gazdasági kötelékeinek legalaposabb tanulmányozása után azt javasolta, hogy az Ausztriának adassék. Sarah Wambaugh szakértő, politikatudós jelentésére támaszkodtak, aki szerint a vitatott terület jelentős része a 15. századtól a 17. századig Habsburg szuverenitás alatt állt. Úgy tűnik, Sarah Wambaugh-nak amerikai típusú történelemismerete volt. Nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy Magyarország trónján ugyan évszázadokon át a Habsburgok ültek, de a magyar korona szuverenitása alatt. Azt sem tudta, hogy Nyugat-Magyarország soha nem létezett önálló entitásként az ezeréves magyar történelemben, ezért aztán vita tárgya sem lehetett soha Ausztria és Magyarország között. Igaz, az osztrákok – kihasználva, hogy a tatár betörések és a török háborúk során Magyarország olykor meggyengült – ilyenkor megszállták a nyugati magyar területeket.

De mit várjon az ember egy amerikai politika-szakértőtől?

A nyugat-magyarországi kérdést, illetve területi követeléseket az osztrák békedelegáció 1919. június 16-án átadott jegyzékében vetette fel. Az osztrákok tiltakoztak a szerződéstervezet ellen, azt szerették volna, ha népszavazást tartanának a nyugat-magyarországi területek Ausztriához csatolása kérdésében. Ez lenne Nyugat-Magyarország német népességének az óhaja, mondták, mert biztosak voltak benne, hogy az ott élők rájuk fognak majd szavazni. Azzal sem tudtak egyetérteni, hogy a békeszerződés a Lajtát államhatárnak jelölte, hiszen szerintük ennek a folyónak réges-rég nincs már politikai és gazdasági jelentősége. Viszont „ez a határvonal szomszédunk tüzérségének hatósugarába helyezi hazánk legsebezhetőbb pontjait, egy messze hordó ágyú hatáskörén belül fekszik Bécstől, vagyis 48 kilométerre, puskalövésnyire Wiener Neustadttól, s csak egynapi járásra Graztól”, írták a válaszjegyzékben. (Azaz, ha egy országban valamely város egynapi járásra van a határtól, akkor a szomszéd ország területéből el kell venni egy részt és át kell csatolni. )

A jegyzékben még a következő indokokat olvashatjuk: „Az oedenburgi kerület mindig Bécs veteményeskertje volt, e város tej- és hússzükségletét főleg az Oedenburg, Eisenburg és Wieselburg kerületek elégítették ki (a magyar települések nevét – Sopron, Vasvár, Moson – már teljes természetességgel németül írták)… Mindezzel ellentétben

Budapestnek, amely messze fekszik, nincs szüksége ezekre a területekre.”

Az osztrák békedelegáció nyomatékosan felhívta a szövetséges hatalmak figyelmét az Ausztriát fenyegető gazdasági összeomlás veszélyére, és előterjesztette javaslatait a veszély elhárítására. Bizonyítékokat hozott annak igazolására, hogy Német Nyugat-Magyarország Bécs veteményeskertje, és az osztrák főváros ellátási hiánnyal küzd. Egy ország nyomora elegendő jogcím, hogy területet vegyenek el egy nála gazdagabb országtól, mit sem számít az ezeréves jog és birtoklás, a népek önrendelkezési joga, a mindkét fél által kívánt népszavazás, ha Bécs élelmiszerellátási gondokkal küszködik.

„Német-Ausztriának földrajzi, nemzetiségi és gazdasági alapon joga van e területeket igényelni – folytatódik a jegyzék. – Mindazonáltal Német-Ausztria nem kíván semmi olyan önkényes elcsatolást sem ebben, sem más területi kérdésben, amely az ügyet nem a nemzetek önrendelkezési jogainak figyelembe vételével kívánja rendezni. Ezért kérjük, adják meg e területek lakosságának a jogot, hogy szabad népszavazással döntsön, vajon csatlakozni kíván-e Német-Ausztriához. Ausztria csak azokat a területeket kívánja, ahol a népesség szigorúan ellenőrzött népszavazáson tisztán és félreérthetetlenül kifejezte azt a kívánságát, hogy egyesülve kíván maradni.”

A cseh delegáció, ahogy értesült Ausztria Nyugat-Magyarországra vonatkozó igényéről, rögtön tiltakozó jegyzéket nyújtott be. Szerintük a kérdést oly módon kell megoldani, hogy a kérdéses területet se Ausztria, se Magyarország ne kapja meg. Majd ők… Szerencsére a cseh tiltakozást elutasították.

Július 20-án a Szövetséges Négy Nagyhatalom válaszolt az osztrák jegyzékre. Az amerikai szakértők fentebb idézett jelentésére alapozva a „Német Nyugat-Magyarország” néven ismert területet Ausztriának ítélték, a népszavazás gondolatát, mint szükségtelent elutasították, tekintettel a félreérthetetlenül meghatározott etnikai határra.

A Legfelsőbb Tanács 1919. szeptember 2-án hozta meg a végső döntést:

„A szövetséges és társult hatalmak igazságosnak tartották, hogy Ausztriához csatolják Nyugat-Magyarország németek által lakott területeit, amely területeknek mezőgazdasági termékei lényeges részét teszik ki Bécs és más központok élelmiszer-ellátásának.”

Kegyes cselekedetnek látszott, hogy miután Ausztriát saját területének oly nagy részétől fosztották meg, most szomszédjától egy részt adjanak neki. Pedig Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolásának célja inkább az volt, hogy viszályt szítsanak Ausztria és Magyarország között.

Ausztria mégsem tudta átvenni a St. Germainben kötött békeszerződésben Nyugat-Magyarországból neki juttatott területeket. Ugyanis az elkeseredett magyarok – Wambough szakértő asszony szerint „magyar bandák” – végre fegyvert fogtak, hogy legalább maradék országukat megmentsék. Ennek eredménye lett a kikényszerített népszavazás. Olasz békejavaslatra Sopronban és környékén, és csakis itt került sor a szövetségesek helyőrségének ellenőrzése alatt népszavazásra. Az 1921. december 14-16-án megtartott referendumban Magyarország 15 343, Ausztria 8227 szavazatot kapott. A magyar államban való megmaradás mellett tehát megközelítőleg kétszer annyian szavaztak, mint az elszakadás mellett, és ami nagyon lényeges: 29,1 százalékkal több szavazat esett Magyarországra, mint amennyi a magyar anyanyelvűek száma volt. Magában Sopron városában és a hozzá tartozó Brennberg-bányatelepen a lakosság 73 százaléka szavazott Magyarország mellett. A németek is Magyarországon akartak maradni.

Szerző: Rab Irén történész

Forrás: Magyar Hírlap

Címlapkép: Sopron címere