Javában zajlik a szuverenisták és globalisták közötti párviadal a világpolitika színpadán. A tét óriási, hisz nemzetek sorsát döntheti el, hogy megmarad-e az Európai Unió független országok szoros szövetségeként vagy a hatalmat Brüsszelben központosító Európai Egyesült Államokká alakul át? 

Zaklatott korunk éppen aktuális percemberkéjét idézve, a napokban befújt hozzám a szél egy régi, megsárgult újságot. Radikális hírek címmel 1989-ben jelent meg az időszaki kiadvány. A Radikális hírek arról számolt be, hogy az úgynevezett transznacionális Radikális Párt évi kongresszusát Budapesten tartották. A beköszöntőben ezt írják a szervezők: „Szeretnénk egy határok felett álló közös hazát teremteni: olyan egyetemesebb hazát, ahol egy új, közös jog, minden nép joga meggyökerezhet.”

Az esemény zárónyilatkozata még egyértelműbben fogalmaz: „…a kongresszus példát mutatott abban a küzdelemben, melyet a demokráciáért, a jogállamiságért, végső soron az Egyesült Európáért, a jog létéért és a létezés jogáért folytatunk.”

A rendszerváltozás előestéjén akár üdvözölhettük a kezdeményezést. Gyanútlanul. Mit sem sejtve a lopakodó veszélyről, az igazi mivoltát csak napjainkban megmutató Európai Egyesült Államokról,

arról a gólemről, mely maga alá gyűrne, lehetetlen helyzetbe hozna minden nemzetállamot – amennyiben globalista uralom alá kerül az öreg kontinens.

Az újság egy sor résztvevőt idéz, valamennyien melegen üdvözlik a kezdeményezést. Egyet kiemelek közülük. Gyurcsány Ferenc nevű fiatalember, a Demokratikus Ifjúsági Szövetség (a KISZ jogutódja) elnökhelyettese így csahol: „Mi, Közép-Európa népei Európa fiai vagyunk. Nem Kelet-Európáé vagy Nyugat-Európáé. Mi egy másik Európában akarunk szabadon élni, nem akarjuk, hogy az ország tízmillió magyar börtöne legyen. Mi azt szeretnénk, hogy hazánk a közös európai ház egy darabjává váljon.”

Láriferi, akinek az igazmondás sosem volt az erős oldala, ezt szónokolja azóta is. Most, hogy – állítólag – visszavonult, exfelesége, Apró-Dobrev Klára szajkózza, miközben bizonygatja, hogy készen áll. Mire is? Nyilván arra, hogy ez a harc legyen a végső. Dobrev idén március 15-én így köszöntötte nemzeti nagylétünk ünnepét: „A fundamentalista konzervatívok összefogtak a multimilliárdosokkal, és egy olyan világot fognak teremteni, amelyben a kisembernek már szava sem lehet.”

Régi kommunista trükk, hogy amit maguk terveznek a közösség ellen, lényegében azzal vádolják az ellenfelet.

Az Európai Egyesült Államok a sötétben, a közvélemény tudta nélkül épül. Ezzel a lopakodó terjeszkedéssel kapcsolatban tanulságosak Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnökének szavai is. Juncker még luxemburgi miniszterelnökként kottyantotta ki az európai építkezés sötét gyakorlatát: „Elhatározunk valamit, aztán otthagyjuk az asztalon, és várjuk, hogy mi történik. Ha senki sem háborodik fel, mert a legtöbb ember nem érti, hogy mit is jelent a döntésünk, akkor lépésről lépésre haladunk tovább, amíg nincs visszaút.”

Európai Egyesült Államok. Az elnevezés hasonló az Amerikai Egyesült Államokhoz, ami nem véletlen, mert a globalista döntéshozók, és politikai hatalomra emelt szálláscsinálóik, az USA analógiájára képzelik el a megoldást.

Az európai nemzetállamok politikai státusát lefokoznák nagyjából az USA tagállamainak szintjére, amivel azok elveszítenék a nemzeti önállóságukat, valamint függetlenségük javarészét.

Csakhogy a lehetőségek Amerikáját a semmiből teremtették a sok nemzetiségű bevándorlók. Európa nemzetállamai pedig századok, esetünkben ezer éve adnak otthont, hazát a földrész nációinak.

Addig eljutottak a nemzetállamok ellenségei, hogy létezik, sőt húsz államban hivatalos pénznem az euró, amit számos unión kívüli ország is átvett. Emellett keresztül erőltettek olyan jogszabályokat, melyek alapján EU-szervezetek – mint például a Bizottság és a Tanács –  felülbírálják, sőt szankcionálják a nemzetállamok bizonyos döntéseit, mint a demokrácia és a jogállamiság önjelölt őrei.

Pokol Béla jogászprofesszor a közelmúltban megjelent tanulmányában idézte fel, hogy a nemzetközi jog évszázadokon át a szuverén államok egymással kötött önkéntes szerződéseit jelentette azzal a záradékkal, hogy vita esetén közösen kijelölt, harmadik országból származók tesznek igazságot közöttük.

A professzor szerint már 1950 óta megjelentek a szuverén államok megszüntetésére, a világállamra törekvő erők. Első lépcsőben az ehhez vezető úton kontinentális föderációba próbálták befogni az addig szuverén államokat. Az ellenállás miatt ebből ugyan „csak” a mai EU lett, de állandó belső machinációkkal az eredeti cél felé ösztökélik a szervezetet. Ennek következményeként a nemzetállami demokratikus törvényhozás fölött kinőtt egy uniós „felső jog”, amely jórészt az európai föderális erők és a velük összefonódott világállami hatalmi körök vadászterülete.

Ezzel szegült szembe hazánk, ez a bűnünk, ami a szemükben üldözendő.

Azért nem eszik olyan forrón a kását. Az Európai Uniónak egyelőre közös alkotmánya sincs. Az egyesített külpolitika nem áll össze, a közös adózásról és erős, integrált európai hadseregről nem is beszélve.

Egyelőre a háborúval, Ukrajna pénzelésével vannak elfoglalva, megahitelből persze, mert a közös kassza lyukas, a gazdaságok recessziótól szenvednek.

Eközben elfut Európa mellett a fejlődés gyorsvonata. Egyre kevésbé számítunk tényezőnek, megkerülhetetlen partnernek a világméterű átalakulás napjainkban zajló folyamatában.

Az Istenadta nép pedig továbbra is kimarad az egészből, hazánkon kívül sehol sem kíváncsiak az emberek véleményére, hogy mit akarnak egyáltalán. Jól mutatja ezt a Századvég nemzetközi összehasonlító vizsgálata, amiből kiderül, hogy a világállam rögeszméjétől megittasodott politikusokkal szemben az állampolgárok Európa-szerte nem veszítették el a józan ítélőképességüket, amit az alábbi ábra igazol. Kommentár nélkül.

Gazsó L. Ferenc

Címlapkép: depositphotos.com