2016 áprilisában a holland választók egy népszavazáson nagy többséggel elutasították az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodást. A szavazók 61%-a a szerződés ellen voksolt.

A társulási szerződés Ukrajna számára kulcsfontosságú volt, mivel a 2013-2014-es Majdan-tüntetések és a forradalom az EU-hoz való közeledés iránti társadalmi igényt tükrözték. A holland szavazás elutasító eredménye rossz üzenetet küldött Ukrajnának, különösen az Oroszországgal való konfliktus közepette.

Oroszország aktívan ellenezte az EU-Ukrajna megállapodást, és a népszavazás eredményét az orosz média győzelemként ünnepelte. A holland kormány ratifikációs döntése azonban csökkentette Moszkva befolyását.

A népszavazás időzítése, a 2016-os esztendő különösen érzékeny időszak volt, mivel a Brexit-referendum előtt történt, és az EU egységének gyengülését vetítette előre. A holland kormány ratifikációja végül hozzájárult az EU egységes álláspontjának fenntartásához. A referendum és a ratifikáció körüli vita vegyes megítélést eredményezett. Egyrészt Hollandiát bírálták a népszavazás miatt, másrészt a kompromisszum és a ratifikáció megerősítette az ország EU-n belüli szerepét.

Bár a népszavazás eredménye jogilag nem volt kötelező erejű, Mark Rutte miniszterelnök is elismerte, hogy politikailag nem hagyható figyelmen kívül egy ilyen döntés.

A voksolás sokak szerint túlmutatott önmagán: a hollandok nemcsak a konkrét szerződés, hanem általában az uniós politika (pl. migrációs válság, gazdasági irányvonal) ellen is üzentek vele.

A népszavazás eredménye komoly dilemma elé állította a holland politikai elitet.

A kormány és a parlamenti többség nem akarták egyszerűen érvényt szerezni a „nép akaratának”, mivel az az EU-ukrán megállapodás bukását jelentette volna. Ehelyett egy sor halogató és jogi lépést tettek a referendum kijátszására.

A parlamentben 75-71 arányban kiálltak a képviselők amellett, hogy az EU fenntartsa az Ukrajnával kötött társulási szerződést, amely az első lépés lehet a 47 milliós ország még távoli EU-tagsága felé. Ezzel a holland kormány időt nyert, halasztva a végső döntést. Rutte kabinetje bejelentette, hogy csak később (két hónapon belül) ad végleges választ a ratifikáció sorsáról, megvárva többek között a 2016. júniusi brit népszavazást és a holland EU-elnökség félévének végét.

Mark Rutte ezután az Európai Unióhoz fordult megoldásért. Októberben jelezte a parlamentnek, hogy további időre van szüksége egy jogilag kötelező érvényű megoldás kidolgozásához Brüsszellel.

Hónapok tárgyalásai után 2016. december 15-én a tagállamok állam- és kormányfői a Hollandia által elvárt módon külön határozatot fogadtak el. Ebben jogilag kötelező érvénnyel rögzítették, hogy az EU–Ukrajna társulási megállapodás nem biztosít tagjelölti státuszt Ukrajnának, nem jelent kollektív biztonsági garanciát, nem biztosít szabad munkavállalást vagy állandó letelepedési jogot ukrán állampolgároknak az EU-ban, és nem kötelezi az EU-t további pénzügyi támogatásra sem. A határozat kimondta, hogy csak akkor lép hatályba, ha Hollandia ratifikálja a társulási egyezményt, vagyis egyfajta előfeltételként szolgált a holland jóváhagyáshoz.

Miután az EU-s garanciákat megszerezte, a holland kormány 2017 elején újra a parlament elé vitte a ratifikáció ügyét. A márciusi parlamenti választások ugyan némi halasztást okoztak, de végül 2017 májusában a holland parlament elfogadott egy új törvényt, amely jóváhagyta a társulási megállapodást. Ennek nyomán az EU–Ukrajna társulási szerződés 2017. szeptember 1-jén teljes egészében hatályba lépett, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva a 2016-os népszavazás eredményét.

Véleménynyilvánító népszavazás volt a 2018-as holland voksolás is, amelyen a holland választók elutasították azt a törvényt, amely a titkosszolgálatok internetes tevékenységgel kapcsolatos jogköreinek kibővítéséről szólt. A népszavazáson a szavazásra jogosultak 52 százaléka vett részt, a törvény elutasítása mellett 49,4 százalék szavazott, miközben a törvényt támogatói 46,5 százalékot kaptak.

A népszavazást követően a holland kormányfő, Mark Rutte kijelentette, hogy komolyan veszi az eredményeket.

A törvény ennek ellenére május 1-én hatályba lépett, ugyanis a holland törvényhozás ismét nem vette figyelembe a voksolás eredményét, majd ezt követően a holland kormányzat megszüntette a véleménynyilvánító népszavazások intézményét.

Ezzel a lépéssel a holland politikai elit világossá tette: a jövőben nem kíván teret engedni az országos szintű közvetlen népakarat-nyilvánításnak olyan szenzitív kérdésekben, mint amilyen az uniós külpolitika.

Rutte fő politikai riválisa, a szuverenista Geert Wilders azt mondta, hogy az eredmény Rutte kormánya és az EU jelenlegi formája számára „a vég kezdete”. „Ha a szavazók kétharmada nemet mond, az a nép bizalmatlansági szavazata a brüsszeli és hágai elittel szemben” – tweetelte. A kormányzó elit ezzel szemben igyekezett minimalizálni a döntés következményeit – részben sikerrel, hiszen a 2017-es parlamenti választásokon Mark Rutte pártja ugyan veszített mandátumokat, de végül újra kormányt alakíthatott.

Nyilvánvaló volt, hogy az EU vezetése nem akarta veszni hagyni az évekig tárgyalt társulási egyezményt, ezért kész volt politikai engedményeket tenni Hágának. Erre utal Manfred Weber is, aki kijelentette, hogy a népszavazás eredménye „nagy vereség” a holland kormány számára és figyelmeztetett: komolyan kell venni az emberek aggodalmait, Európának demokratikusabbnak és átláthatóbbnak kell lennie.

Maga a Bizottság korábbi első alelnöke, Frans Timmermans nyíltan rámutatott, hogy a 2016-os referendum nem ügydöntő, tehát jogilag nem kötelezi a parlamentet semmire – a képviselők saját belátásuk szerint dönthetnek. Ez a kijelentés jól tükrözte az uniós politikai hozzáállást:

formálisan tiszteletben tartották a népszavazás tényét, de elfogadhatónak tartották annak figyelmen kívül hagyását is a “magasabb cél”, az EU egysége és a geopolitikai érdekek érdekében.

A végeredmény – a társulási szerződés ratifikálása a népakarat ellenében – kettős mércét is sejtetett: miközben az EU előszeretettel inti tagállamait a demokratikus normák betartására, ezúttal semmilyen szankció vagy éles bírálat nem érte Hollandiát a referendum „kijátszása” miatt. Magyar részről erre rá is mutattak: miután 2018-ban a hollandok eltörölték a népszavazás intézményét, volt, aki felvetette, hogy vajon az európai értékek őreként fellépő politikusok – például Judith Sargentini európai parlamenti képviselő – készítenek-e jelentést a holland közvetlen demokrácia leépítéséről.

Természetesen nem született ilyen kezdeményezés. Összességében az EU politikai elitje elengedte a holland referendum ügyét, örülve annak, hogy végül minden tagállam ratifikálta a szerződést.

Forrás: Alaptörvény blog

Címlapkép: depositphotos.com