Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szélsőjobboldali párt, amelynek provokációitól volt hangos fél Európa.

Ők persze nem tartották magukat szélsőségesnek, egyszerűen igazságos társadalmat akartak építeni, keresztény, nemzeti alapon. Fiatalok voltak, nem nyomasztotta őket sem a bolsevista örökség, sem a rendszerváltozás utáni liberalizmus terhe. A Jobbik Magyarországért Mozgalmat az egyetemisták és főiskolások ifjúsági szervezete, a Jobboldali Ifjúsági Közösség alapította.

Akkoriban – 2003-at írtunk – a magyar egyetemek világában, úgy látszik, még a konzervatív, keresztény és nemzeti szemlélet uralkodott. (Vagy a fiatalságra jellemző örök ellenzéki, mindig mást akaró magatartás. Ne feledjük, a 2002-es választások után MSZP–SZDSZ-koalíció volt kormányon Magyarországon!)
A magát mozgalomnak nevező párt a magyarság lelki és fizikai önvédelmére hamarosan egy félkatonai szervezetet hozott létre, a parakatonák elegáns egyenruhájukban hol a köztársasági elnöki palota előtt, hol a cigányok lakta településeken parádéztak. A pártelnökük a parlamentben is a gárdamellényt viselte, talán provokációból, talán a médiafigyelem felkeltése érdekében.

Volt is figyelem bőven, a német sajtó örökösen a magyar szélsőjobb előretörésével riogatott, akkoriban az ottani újságok címlapjukon a Dunnyás testvérre emlékeztető gárdistákat mutogatták, zsidó- és cigányellenességről papoltak.

A szélsőjobboldali veszély létezését a cigánygyilkosságok bizonyították. Utóbbi jól is jött a németeknek, mert akkoriban került a nyilvánosság elé, hogy a neonáci földalatti mozgalom (NSU) sorozatosan követett el idegenellenes bűncselekményeket. A kétezres évek elején kilenc migránsok elleni gyilkosság és további negyvenhárom hasonló indíttatású gyilkossági kísérlet történt Németországban.

Nem minket féltettek ők valójában, hanem a figyelmet akarták elterelni saját belpolitikai problémájukról. Annyira, hogy még pénzt is adtak a romagyilkosságokról szóló film, a Csak a szél elkészítéséhez. Az aktuálpolitikai indíttatású művészfilmet a 2012-es Berlinálén a zsűri nagydíjával és az Amnesty International békedíjával jutalmazták. A berlini magyar nagykövetség a fesztivál ideje alatt nyilvános beszélgetéseket szervezett romaügyi politikusokkal. Balog Zoltán, Járóka Lívia és más szakértők hiába próbálták német és angol nyelven, tolmács nélkül elmondani, hogy a Gárdát jogerősen már rég feloszlatták.

Hiába ismertették a magyarországi romastratégiát (amit az Európai Unió számára is kidolgoztak), a berliniek – csakúgy, mint Brüsszel – ezt nem akarták meghallani. Maradt a zsidó- és romaellenes kirekesztő Magyarország toposza.

Visszatérve a Jobbikhoz, a párt a 2014-es választásokon a szavazatok egyötödét kapta meg, és bár ez mandátumarányban pont a felét, tíz százalékot jelentett, mégis nagy volt a ribillió német körökben. Mi lesz Magyarországgal, Európával, ha a szélsőjobb ott ennyire megerősödik?

Aztán később már nem aggódtak a Jobbik miatt, mert rájöttek, nem tőlük kell félni, hanem Orbán Viktortól, aki nemzeti érdekből elég bátor volt szembemenni az Európai Unió észszerűtlen és egyre érthetetlenebb döntéseivel.

Először az unortodox gazdaságpolitikájával, aztán a migrációs krízis során, most meg a járványkezeléssel, és előbb-utóbb mindig bebizonyosodik, hogy jó úton jár. Személyében a kifinomult, demokratikus nyugati világban megtalálták a keresett közös ellenségképet.

A Jobbik idehaza cukisodott, néppártosodott, „magyar szívvel, józan ésszel, tiszta kézzel” és Simicska Lajos pénzével, Heller Ágnesék támogatásával várta a nagy győzelmet, a kormányváltást jobbikos alapon, de az bizony elmaradt. Leköszönt a cuki pártelnök, Simicska úr megvált médiabirodalmától és eltűnt a színről. Másnap már attól volt hangos a német sajtó, hogy Orbán győzelmével tovább csorbult a magyar sajtószabadság, újabb jelentős médiumok szűntek meg. Senkit nem érdekelt, hogy a tulajdonos csalódottságában kiszállt a médiapiacról, sorsára hagyva a Magyar Nemzetet, a Heti Választ, a Hír Tévét és a Lánchíd rádiót, ha még emlékszünk rá. Az ezt követő jobbikos belviszályt és a párt osztódását ismerjük.

Jó lenne emlékezni ezekre a dolgokra, mert újabban a Jobbik stratégája és parlamenti alelnöke, Brenner Kolomán egyre gyakoribb vendége a német sajtónak, ott érzékenyít. Részéről ez könnyen megy, Brenner civilben germanista, habilitált docens volt az ELTE-n, ahol szigorú tanár hírében állt.

Nem okoz gondot neki sem kapcsolatot teremteni, sem újságírókkal, politikusokkal németül beszélni. Programot is tud írni, például a Jobbik új programját. Mutatis mutandis, a kezdetben EU-ellenes párt 2009-ben már a Nemzetek Európája mellett tette le a voksát.

Később ezen is túllépett, ma már a közös ügyeket keresik, a globális kihívásokra egységes európai stratégiát, az együttműködés lehetőségét. Magyarországon az összes baloldali párttal egy közös ügye van a Jobbiknak, Orbán Viktor legyőzése bármi áron. A honi kihívásra is az egységes stratégia, együttműködés a válasz.

Valamikor a Jobbik még csalódottsággal figyelte a „pártok gyors elhasználódását, világnézeti vargabetűit, köpönyegforgatását, korrumpálódását, kiüresedését, azt, hogy nemzetstratégiai kérdésekben a politikai garnitúra a magyar érdek ellenében rendre együtt szavazott”. Most az egységes stratégia érdekében ők is a világnézeti vargabetűt választották, és összeálltak a kommunista utódpártokkal, a velük összeforrott szélsőséges liberálisokkal, mindenkivel, akiket korábban épp ők akartak eltávolítani a hatalomból.

Mi idehaza kapkodjuk a fejünket az ellenzéki összefogás mozzanatain, amikor például Jakab pártelnök támogatásáról biztosítja a szocialista, DK-s, LMP-s politikusokat, miközben visszalépteti a Jobbik jelöltjeit. Hajrá Ági, Márta etc.! – kiáltja a magyar hajdúk és szurkolók buzdító szavát a maga alpári módján, előre, a győzelemért! Nem kérdi, hogy a jobbikos identitású szavazók egyetértenek-e ezzel?

Mert ők bizony a jobboldalibb nemzeti érzelmük miatt választották maguknak valaha ezt a pártot, és nem azért, hogy Ágit, Mártát és a többi áldemokratát juttassák a hatalomba. Jakab azt hiszi, elegendő az orwelli napi két gyűlöletperc, amivel szavazótáborát a tolvaj gazdagok és az Orbán-rendszer ellen hergeli, hogy a gyűlöletfüggés majd az ikszet is mágneses erővel húzza be.

Míg Jakab idehaza a szivárványos közös érdek rá osztott, elég ócska szerepét gyakorolja, Európa-kompatibilis párttársa, Brenner Kolomán a szerencsenmosdatás feladatát végzi, és győzködi a Nyugatot az ellenzéki összefogás szükségességéről. „Nem azért győztük le a kommunista egypártrendszert, hogy egy korrupt, autokrata rendszer fogságába essünk. A magyar választási rendszer az ellenzéki pártoknak lehetetlenné teszi eltávolítani a Fideszt a hatalomból” – mondja, és ez nagyon tetszik mindenkinek azon a tájon. El is hiszik egyből Brennernek, hogy a mai Jobbik már nem az a radikális, antiszemita, rasszista párt, aminek valaha tartották, ők ma Magyarország egyetlen néppártja. És elhiteti, hogy a hatpárti ellenzéket – mint a rendszerváltozáskor az ellenzéki kerekasztalt – a belpolitikai helyzet teszi szükségessé. Morális kétely fel sem merül a demokratikus világban, hogy vajon a baloldalról elfogadható-e a Jobbikkal való szövetség?

Hol a bal, hol a jobb? Már nincs itt irány, énekelte az örökzöld Cseh Tamás még a rendszerváltozás hajnalán. Valóban nincs itt irány, stratégiai cél van, Orbán Viktor legyőzése és a hatalom megszerzése bármi áron. És ebben minden eszköz megengedett, ignorálható a választói akarat, felülírhatóak a szabályok, becsaphatóak a saját választók. Persze, ha hagyják.

Forrás: Magyar Hírlap