A független és objektív média tegnap egy emberként állította pellengérre a magyar miniszterelnököt, amiért az volt olyan karakán, hogy – többedmagával egyébként – nem tapsolta meg a brüsszeli nagyszínpadra Marvel-hősként bemasírozó ukrán elnököt.

Íme, egy aprócska csokor a csütörtöki szalagcímekből:

Itt a videó, Orbán Viktor ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy tapsoljon Volodimir Zelenszkij érkezésekor (Népszava)

Orbán Viktor nem tapsolt Zelenszkij érkezésekor, és mintha a szemkontaktust is kerülné – videó (HVG)

Orbán szinte egyedüliként nem tapsolja meg Zelenszkijt, amikor a közös fotózásra érkezik (444)

Nemcsak a taps maradt el, nem is köszönt Zelenszkijnek Orbán (Hang)

Az uniós vezetők szinte mind tapssal köszöntötték Zelenszkijt Brüsszelben, Orbán nem (Telex)

Orbán Viktor sem tapsolta meg Zelenszkijt Brüsszelben (Index)

Tapsolni vagy nem tapsolni tehát, ez itt a nagy kérdés.

Szolzsenyicin írta le az alábbi történetet a Gulágról szóló könyvében. Csak úgy eszünkbe jutott, bárminemű áthallás pedig kizárólag a véletlen műve:

„Tessék, itt egy kép azokból az időkből, hogy is szokott végbemenni ez az egész. Valahol a Moszkvai Terület egy járásában pártgyűlés folyik. Az új járási párttitkár elnököl, aki a nemrég letartóztatott helyére lépett. A gyűlés végén a Sztálin elvtárs iránti odaadó szeretet kifejezésére kerül sor. Magától értetődik, mindenki feláll (ahogy a gyűlés folyamán is mind felugráltak, valahányszor kimondtak az Ő nevét.)

A kis teremben viharos taps csattog, amely éljenzésbe csap át. Már három perce, négy perce, öt perce egyre viharosabb éljenzésbe csapnak át. De már fájni kezd a tenyerük. De az éltesebbek már lihegnek. De már azok is tűrhetetlenül butának látják ezt, akik őszintén istenítik Sztálint. Csakhogy ki meri először abbahagyni?

Megtehetné a járási titkár, aki ott áll az emelvényen, s éppen az imént mondta el az említett szeretet-nyilatkozatot. De ő új ember, ő egy letartóztatott helyébe jött, ő maga is fél! Hiszen itt a teremben enkávédések is állnak, tapsolnak s közben figyelik, ki hagyja abba elsőnek… S a kis teremben, melyről a kutya sem tud, melyről a vezér maga sem tud, már hat perce folyik a taps! Hét perce! Nyolc perce! Végük van! El vannak veszve! Már nem tudják abbahagyni, míg a szívük fel nem mondja a szolgálatot, s össze nem esnek!

A terem mélyén, ott az embersűrűben még csak lehet bliccelni, ritkábban csapni, nem olyan erősen, nem oly féktelenül – de az elnökségben, mindenki szeme láttára?! A helyi papírgyár igazgatója, független, erős férfi, ott áll az elnökségben, s bár átlátja a helyzet egész hamisságát, kilátástalanságát, ő is tapsol! Kilenc perce! Tíz perce! Bánatosan néz a járási titkárra, de az nem meri abbahagyni. Őrület! Förtelem! Halvány reménnyel pillantgatva egymásra, de elragadtatást erőtetve arcukra, addig fognak tapsolni a járás vezetői, míg össze nem esnek, s míg hordágyon nem viszik ki őket. Ám a többiek akkor sem fognak engedni…

A tizenegyedik percben a papírgyár igazgatója tárgyilagos kifejezést ölt az arcára, s székére ereszkedik az elnöki asztalnál s íme, lássatok csodát! Hová lett az általános, fékezhetetlen, leírhatatlan lelkesedés? Egyszerre, egy csapásra abbahagyja mindenki és leül. Meg vannak mentve! A mókusnak sikerült kiugrani az ördögkerékből.

De lám, éppen így ismerszik meg, ki az önálló ember. Éppen így fogható ki a tömegből. S a papírgyár igazgatóját még aznap éjjel letartóztatják. Könnyedén rávernek tíz évet, egészen más megokolással.”

Kiemelt kép: John Thys / AFP