A hét elején Nancy Faeser német belügyminiszter karjai közt vérzett ki szegény. Kohán Mátyás írása.
Az úgynevezett német köztelevízió kettes csatornáján néztem Markus Lanz műsorát tegnapelőtt este, ahol Thorsten Frei, a CDU frakciótitkára jelezte:
elege van a német kormány folyamatos EU-jogi nyafogásából a migráció kezelése kapcsán, igenis vissza lehet fordítani a német határon a menedékjogra nem jogosult menedékkérőket.
Aztán súlyos Brüsszel-fáradtsággal küzdő lelkemre balzsamként elmondta, hogy a migrációs politika egyetlen kemény korlátja a genfi menekültügyi konvenció (amely kimondja, hogy a hazájukban üldözöttek az első biztonságos országban menekültstátuszra jogosultak), minden mást pedig a szuverén országok törvényhozói szabályoznak úgy, ahogy a választói akarják – ha pedig a választók a menekültstátuszra nem jogosult migránsok visszapattintását akarják a határon, a német politikának szíve joga ezt elintézni, kész. Csakhogy rájöttetek, feleim;
ennek az elemi igazságnak az elismertetésére Magyarország jóravaló népének és józan eszű kormányának nagyjából tíz éve ment rá, nem is teljesen fájdalommentesen.
Egy a baj mindössze: hogy erre tíz éve kellett volna rájönni, még kormányon – nem most, amikor majd jövőre lehet reménykedni abban, hogy az intelligens, a buta meg a zöld kommunisták közösen ismét kormányra segítik majd a CDU-t. Előbbi esetben nem csupán rég meg lenne már állítva a migrációs válság szőröstől-bőröstől, de megkockáztatom:
Angela Merkel és Orbán Viktor viszonya nem romlott volna meg, nem lenne húsz százalékon az AfD, és talán még a Fidesz meg az Európai Néppárt is el bírták volna egymást viselni. S még egy apróságot megúsztunk volna mi, európaiak: a legnagyobb európai vívmány, a schengeni szabad mozgás módszeres, vértől tocsogó meggyilkolását.
Merthogy ezt bizony el sikerült érni, a határellenőrzés Németország minden határára vonatkozó visszavezetésével gyógyíthatatlan áttéteket képzett az a rákos daganat, ami eddig csak a bajor-osztrák és az osztrák-magyar, no meg az osztrák-szlovén határ szabad átjárhatóságát fenyegette. Mostantól nem schengeni a német-dán, a német-belga, a német-francia, a német-luxemburgi, a német-svájci, a német-cseh és a német-lengyel határ sem, az európai szabadság legfőbb jelképétől megfosztott határvidékek száma egy csapásra megháromszorozódott. Mindezt azért, mert tíz éve nem sikerült még rájönni, hogy vagy erős külső határ van, vagy belső határok. Korlátozott számban lehet még ilyen badarságokat csinálni; oly sok csodás európai eredmény nincs már, amit bármiféle kényszerítő körülmény nélkül semmivé tehetünk.
Az európai projekt legitimációja nem végtelen, több schengenocídiumra nincs tér.
Önmagán túlmutató dolog ez. A schengeni szabad határátkelés az a dolog, ami miatt a bocskais magyar szélsőjobbos elmosolyodik kackiás bajsza alatt, a románoktól minden fejlesztési pénzt sajnáló zsugori osztrák kocsmáros bukszája köré font ujjait elengedi a görcs, és a good morningot is ř-rel ejtő cseh kocsmárosban is feléled egy pillanatra az internacionalizmus szelleme. Egyszerűen csodás dolog ez, igazi vívmány, olyasmi, ami mutatja, hogy az európai együttműködés mégiscsak képes olyan dolgokra, amikre sehol máshol senki más. Schengen – meg talán az ingyen roaming – mindenki szereti, a legvadabb euroszkeptikus sem bír neki ellenállni. És most tönkremegy olyasvalami miatt, amit néhány ütődött berlini zöldön meg spanyol újkommunistán, valamint az idők szavát mindig fordítva halló magyar ellenzéken kívül senki sem szeret az ég alatt. Mert ennek az új európai tragédiának egy és csak egy oka van: az, hogy az Európai Unió elvesztette a csatát az illegális migrációval szemben,
mert nem volt elég magas a tesztoszteronszintje saját maga komolyanvételéhez.
Ahhoz, hogy a külső határain – legyen az szárazföldi vagy tengeri – nagy döngölt padlós tranzitzónákban helyezzen el mindenkit, aki a kontinensre bebocsátását kéri, döntsön a sorsáról, és ha beléptének sem jogalapja, sem gazdasági haszna nincs, hát visszaküldje, mint teszi azt az amerikai demokrata választásmanipulátorokat leszámítva mindenki más e föld kerekén.
Márpedig mindent leegyszerűsítve ez az a feladat, amire az Európai Uniót tartjuk: az európaiak érdekének érvényesítése mindenki más érdekével szemben. Ezt kell szolgálniuk az európai politikusok tetteinek és szavainak, a közös uniós jognak, a nagy, közös uniós bicepsz minden rezdülésének.
A jogot kell hozzáigazítani a józan észhez, nem pedig fordítva.
Ez az EU és Magyarország közötti jogvita lényege, ez az oka annak, hogy e lángoktól ölelt kis ország akkor sem csinál hülyeséget, ha hülyeséget csinálni törvény – sőt, talán csak ebben az egyetlen esetben vehető biztosra, hogy nem fog hülyeséget csinálni.
Minden porcikánk ellenzi azt az európai öngyilkosságot, amelyben vétlen félként életét vesztette Schengen is. Gyűlöljük azt, hogy az Európai Unió legrosszabb tulajdonságai felfalják a legjobbakat. És akarjuk, akarjuk, akarjuk: varrjanak az EU vezetői végre gombot tíz éve lelkesen képviselt élethazugságukra. Schengen gyilkosai, feleljetek!
Kiemelt kép: AdobeStock
