„Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart!”

Zrínyi Miklós

A zerinvári esendő óriás írta le, hogy nem képes hallgatni s tétlen maradni látván a fenyegető veszedelmet. Koromnál és állapotomnál fogva kiszorultam a közügyekben történő hadakozásból, de hasonlóképpen érzek én is.

Feltorlódik bennem a mentés vágya, sőt sürgető szüksége. Szaporodnak a súlyos előjelek, s vakon rohan közösségünk a szakadék felé.

Tegnapelőtt olyasmi történt, ami megadta a végső lökést a szóláshoz. Régi harcostársam, Beke Mihály András bedobta törülközőt: képernyő előtt tépte szét Fidesz-tagkönyvét.

De miért kavart fel engem ez ennyire? Hiszen – bár együtt dolgoztam a Fidesszel – sosem változtattam eredeti, 85-ös számú MDF-tagságomon.

Miért? Mert olyan indulatot éreztem ebben a látványos mozdulatban, amelyet egyre többször tapasztalok a közéletünkben. Nap mint nap, követve Orbán Viktor küzdelmeit, látom, hogy ő is érzi: özön ellen küzd. Tudom az eddigiekből, hogy nem adja fel. De a józan érvelésnek, a közösségi cselekedetnek már érezhetően csökken a hatékonysága. A pálya szélén nézelődők azt mondják erre: ez a dolgok rendje.

A csapata sokáig volt a versenytér ura, s kezd kifáradni. Őmaga akármennyire is „bírja a gyűrődést”, a pártja elvesztette vonzását; benne egyre többen járandóságnak tekintik jövedelmeiket, s lélektelen hivatalnak megbízatásukat

– szaporodnak az emberi esendőségek, a felületességek, a választópolgárok figyelembe nem vétele, az emberközeli viszonyokban a gépiesség. A tábor is tele van elégedetlenséggel, panasszal. (Tetejében, nálunk a panaszkodó tétlenségnek igen megszokott előtörténete van.) A fiatalok pedig legtöbbször már ránk se figyelnek. Demokráciákban ilyenkor váltás jön.

Igen, de mire lehet itt váltani? Az egyéni önzések zűrzavarára. Az ellenzéknek nem az a baja, amire szereti sajnáltatni magát: hogy nem kap teret, hanem hogy törekvése pusztán a közös szerelvény szakadékba lökése. Épp mint 1526-ban vagy 1918-ban…

Sokan mondják, hogy hadd jöjjön A MÁS. Akármi, csak ez ne folytatódjék. Mert ez a nyereg már töri fenekünket! És félresöprik a megfontolt szavakat arról, hogy milyen komoly eredmény, hogy rend van az országban, hogy erre törekszünk térségünkben, s hogy a kormányzó erő igyekszik lehetőleg megtenni mindent a jólétért, biztonságért és érdekeink érvényesítéséért. Igaz, hogy maga a folyamat a szabad rezgelődés korlátozásával jár, vagyis háttérbe szorítja a fejlődést szolgáló kezdeményező készséget is.

Ám ez a helyzet törvényszerűen alakult ki. Kezdetben a lakosság egésze volt tömegként alávetve a szekfű képével átmentett hatalomnak. S ahogy akkortól lábhelyet igyekeztünk szerezni a nemzeti oldalnak, eszköztelenül találtuk magunkat. De nem adtuk fel! Meg kellett teremtenünk a demokratikus pártok működésének anyagi alapját; s majd

• amikor a bal-hatalom azzal csúfoskodott, hogy ha nem tetszik a tévében a propaganda, akkor lekapcsolhatjuk magát a készüléket; s ha meg akarunk jelenni a nyilvánosságban, akkor csináljunk magunknak újságot és tévét – akkor nekifogtunk, és végül sikerült.
• Amikor láttuk, hogy közös javainkat folyton idegeneknek kótyavetyélik el, miközben adósságaink csak nőnek, mozgalmat indítottunk ez ellen és végül a szavazófülkék forradalma révén kezünkbe vettük országunkat.
• Amikor 23 millió román bejövetelével fenyegettek, akkor is kiálltunk idegenbe szakadt véreinkért.
• S amikor a földgolyó menekültjeit nyakunkba akarták zúdítani, nem hagytuk.

Nyílt sisakos ellenségeinket még becsülni is tudom, az itthoni és külső hátbatámadó „szövetségeseinkkel” pedig úgy vagyok, hogy a barátaimtól ments meg uram, az ellenséggel majd csak elbánok. Történelmi utunkon természetes módon jutottunk el az önvédelem képességéig. Kifosztásunk ellen, érdekeinkért megtanultunk kiállni. Ehhez azonban az a kitartó munka volt szükséges, amelynek során legyőztük a posztkommunizmus minket reménytelen kiszolgáltatottságban tartó erőfölényét. Most azt szokták a szemünkre vetni, hogy elsöpörtük a minket gúzsban tartó erőket: s elvárnák, hogy legyünk engedékenyek, hagyjuk élni azokat az erőket is, amelyek közösségellenesek (pl. emberkereskedelem, genderlobby, magyarellenesség).

Persze, a kíméletlen – néha inat szakasztó – erőfeszítésünk sok buktatóval is járt. És sérült közben a sok-sok egyéni érdek. Sőt a szabad társadalmakra jellemző verseny is. A csapat összefogása idővel nepotizmussá válik. S ha végre-valahára a nemzetünkkel szembefordulók – az árulók – lapjait kiteregetjük, joggal kérdezhetik egyesek, hogy a feleségét kínozó nagypofa és a közpénzt szóró pénzember, a „luxizó” nagyvállalkozó és a magának édenkertet vásároltató főkatona ügyeit miért csak akkor kezdik szellőztetni, miután elhagyta a süllyedni látszó hajót?

Meg kell tisztitani az elménket és a zsebeket. Meg kell találni azokat, akik még képesek önzetlenül tenni a közösségünkért.

Mert bár a világszellem látszatra ellenük dolgozik, ilyenek is sokan vannak. Tapasztaljuk a rengeteg önzetlen felajánlásban bármely közcél esetében.

Helyzetünk felismerésében a történelem ismerete segíthet. Mátyás király az utókor szemében az ország jótevője. A vele együtt küzdők között mégis akadtak, akik elkeseredetten elpártoltak tőle, s Jagelló Kázmér lengyel herceget hozták be az országba ellenkirálynak (köztük olyan kiemelkedő személyek, mint maga az ország nádora, s mint a király korábbi barátja, Vitéz János érsek, vagy a nevezetes Janus Pannonius.) Mert elkeserítette őket Mátyás kemény keze, s számos nyugaton vívott háborúja. (Szörnyűség: még az embertelen, karóbahúzó Vlad Ţepeş-t is támogatta a török ellen – ennyit a miniszterelnök rossz visszhangú tihanyi nyilatkozatáról). A lázadozók nem értették meg, hogy Magyarországot igyekezett erősebbé, védhetőbbé tenni a várható veszély, az oszmán hódoltatás küszöbén.

Ma is sokban hasonló a helyzet. Európa saját maga ellen, s így ellenünk is fordult. Orbán Viktor megteszi azt a kéretlen szívességet, hogy tükröt tart eléje. Sőt, országunk lehetőségeit meghaladó módon próbálja megszervezni a jövő patrióta erőit Európában és a világban.

Gondolkozz, magyar:

2026 ne legyen 1526 megismétlése!

Szerző: Kelemen András volt külügyi államtitkár

Fotó: Nemzeti Örökség Intézete