A huszadik század sok kimondatlan és feldolgozatlan bűnt hagyott maga után. Amennyiben a legsúlyosabb tettek következmények nélkül maradnak, ez generációkon átívelő, mély nyomokat hagy a nemzettudatban.

A rendszerváltás hajnalán egy felkészült és bátor jogász, Zétényi Zsolt kezdeményezésére komoly kísérlet történt hazánkban arra, hogy büntethetőek legyenek a kommunista rendszer politikai alapon elkövetett bűnei. A lex Zétényi – bár annak idején az Alkotmánybíróság elkaszálta – napjainkban is zsinórmérték a közjogi és erkölcsi normák alakításához.

A Zétényi-Takács féle igazságtételi törvényt négynapi vita után csaknem kétharmados többséggel fogadta el a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlés. Szimbolikus jelentőségű, hogy a parlamenti szavazásra 1990. november 4-én, a szovjet megszállás évfordulóján került sor.

A törvény készítői szerint a kommunista diktatúra által elkövetett főbenjáró bűncselekmények esetében elévülésről nem beszélhetünk, mert ezek felderítése, hatósági üldözése meg sem kezdődhetett.

A törvényhozó szándékát egyértelműen tükrözi a törvény szövege: „az új Országgyűlést nem a bosszú és a megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel szelleme vezeti”. A cél elsősorban a bűnösök megnevezése volt, mintsem a tényleges büntetés.

Már a parlamenti vita során – elsősorban a szabaddemokrata képviselők részéről – erőteljes hangot kapott az az érvelés, hogy az erkölcsi rend helyreállítását célzó lusztrációs törvény nem lesz-e végül a bosszúállás eszköze. Mécs Imre, az SZDSZ vezérszónoka rámutatott, hogy a második világháború után a háborús bűnök megtorlását a magyar társadalom nem megtisztulásként, hanem egy tőle függetlenül végbemenő bosszúhadjáratként, valamint hárítási lehetőségként élte meg. Álláspontja szerint a Zétényi–Takács-törvény is alkalmas arra, hogy bűnbakokat állítson.

A törvény kihirdetése előtt Göncz Árpád köztársasági elnök alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezett az ügyben. A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság határozata pedig kimondta, hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonságot, mivel – az indoklás szerint – jogsértéssel nem lehet korábbi jogsértést orvosolni. Az Alkotmánybíróság ugyanis az elévülés utólagos kiiktatását, legyen annak mégoly nyomós oka, egyértelműen jogsértésnek minősítette.

Magyarán: a kommunizmus életellenes, nemzetellenes bűnei elévültek. A lex Zétényi léket kapott.

Az akkori felfokozott hangulatban a Magyar Televízió 1991. november 16-án emlékezetes tévévitát szervezett a Testnevelési Főiskolán. A kormánypárti, MDF-es Kónya Imre és az ellenzéki, SZDSZ-es Pető Iván vitázott egymással. A heves szóváltás sokáig meghatározó téma maradt a közbeszédben. Pető Iván a múltbeli történéseken rágódás helyett az előre tekintés fontosságát hangoztatva az igazságtétel ellen foglalt állást. Tegyük hozzá: Pető Ivánról a vita idején még nem derült ki, hogy apja és anyja is az ÁVO-nál szolgált.

Az alkotmánybírósági torlasz azonban nem szegte harci kedvét az igazságtétel elkötelezett híveinek. Zétényi Zsolt, Csurka István, Zimányi Tibor és mások 1992 szeptemberében némi módosítással – megint csak Zétényi által szerkesztett – új törvénytervezetet nyújtott be. A forgatókönyv azonban mit sem változott. Az Országgyűlés 1993. február 16-án megszavazta. Göncz Árpád köztársasági elnök kezdeményezésére pedig az Alkotmánybíróság 1993. június 30-án helyt adott az alkotmányossági aggályoknak.

Hosszabb szünet következett az igazságtétel magyarországi kálváriájában.

A második Orbán-kormány hivatali ideje alatt Gulyás Gergely fideszes képviselő az 1968-as New York-i Egyezményre hivatkozva próbálta az 1956-os forradalom utáni megtorlások irányítóit, az akkori igazságszolgáltatás egyes szereplőit emberiesség elleni bűntettek miatt felelősségre vonatni.

Ez volt a lex Biszku néven közismertté vált törvény, aminek alapján 2013-ban kimondták ugyan Biszku Béla és társai bűnösségét, de ez a jogszabály megkésettsége miatt már nem érte el az áhított célt, hogy az emberek úgy érezzék: bosszúállás nélkül, a tények nyilvánosságával és jogszerű megítélésével az igazság fényre derült.

Zétényi Zsolt ma is úgy véli, hogy a kommunizmus kriminológiai kategória, hiszen gyilkos politikai koncepciók mentén zajlott a bűnüldözés megcsúfolása a pártállamban. A tényfeltárást a kutatók becsülettel elvégezték, ma már nyilvános, hogy milyen utasítások, elvek szerint, hogyan zajlottak a koncepciós perek.

Zétényi szerint az oral history, az elbeszélt történelem kétségkívül fontos része a megismerésnek, de emlékezés közben mindenki úgy szépíti a múltat, s benne a saját szerepét, ahogyan akarja. Egy büntetőjogi eljárásban viszont a tanúknak igazmondási kötelezettségük van, mérlegre teszik a nyilatkozatukat.

Ha a kommunista bűnök miatt indult volna néhány büntetőeljárás a kilencvenes években, ma többet tudnánk a hazai kommunizmusról, kevesebb hamis nosztalgia élne a köztudatban a legvidámabb barakkról.

Zétényi Zsolt jogtörténeti jelentőségű lusztrációs törvényét politikai kezdeményezésre megbuktatták. A tudós férfit azonban igazságfeltáró munkájában nem állíthatta meg senki.

Százhúsz oldalas tanulmánya a történtekről nagy port kavart. Ebben minden korábbinál pontosabb adatokkal szolgált mindarról, ami a gönczárpádok, sólyomlászlók, petőivánok szerint már elévült. A pártpolitikai összetételű népbíróságok felállítását követően, 1945 februárjától 1988 júliusáig Magyarországon legalább 1232 kivégzés történt, közülük 901-nek bizonyítottan politikai oka volt. A lex Zétényi hiányában az ügyek felülvizsgálata elmaradt.

Zétényi sommás összegzése önmagáért beszél: „Szükséges törvényeket hoztunk, de egy nagyon lényeges elem elmaradt: a szembenézés a múlttal, azonosulás a nemzet sorsával. A tudatos és kártékony felejtés fenyeget”.

Volt egy mondás akkoriban: „Ha egy nyilvánosházra éjfélkor kiteszik a táblát, hogy úri kaszinó, attól még nem válik azzá.”

Borítókép: Zétényi Zsolt