Örültem, amikor Ferdinánd tisztelendő úr a szokásosnál is lassabban imádkozta az Úrangyalát. Mert harangozni is addig szokott, amíg az ima tartott.

Nekünk, gyerekeknek pedig nem a nyolcórai harangszóra, hanem a harangszó végéig kellett hazaérnünk. És ha nem a közeli házhelyen fociztunk, hanem a temetői horhosban akadt játszani valónk, jól jött egy kis hosszabbítás. Azidőtájt csak az apám korú, 1926-ban öntött és felszentelt harang szólt. A kisebbiket a háborús években ellenséges katonák rekvirálták. Egyikük le is esett a 38 méter magas toronyból, amit a szemtanúk Isten büntetéseként meséltek a fiatalabbaknak.

Hogy ez az esemény vagy a néhány mázsával nagyobb súly mentette-e meg a Szent László harangot, azt története válogatta. A leghitelesebb előadó persze Ferdinánd tisztelendő volt, aki már a szerzetesrend kommunisták általi szétverése előtt is itt szolgált. Az ő mondatait szentföldi zarándoklata is hitelesítette. Igaz ugyan, hogy Jeruzsálemet, Betlehemet vagy éppen Jézus megkeresztelkedésének szemtanúját, a Jordán folyót emlegetve ő mindig Palesztináról beszélt.

Persze mindez még jóval az 1967-es, hatnapos háború előtt volt. Azelőtt a júniusi hét előtt, amelynek során Izrael meglepte, és térdre kényszerítette négy arab ország összevont haderejét. Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak szövetkezett arra, hogy elpusztítja a zsidó államot. Ám az izraeliek kisebb létszámú és kevesebb eszközzel rendelkező hadserege még a földön megsemmisítette a szövetségesek repülőgép-flottáját, és több helyen is meglepetésszerűen támadva legyőzte a szovjet tankokkal és hadifelszereléssel fölvonuló arabokat. Hadizsákmányként elfoglalta a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát és a Sínai-félszigetet, valamint – azóta is – megszállva tartja Gázát. Azt az esetenként csak néhány kilométer szélességű tengerparti sávot, amelynek területe kisebb, mint a magyar fővárosé, de többszázezerrel több a lakosa, mint Budapestnek. Csak Gázavárosnak – amelyet az elmúlt hetekben ismét földig bombázott Izrael – ötszázezer lakosa van, főleg fiatalok. Olyan fiatalok, akik a bombázások közepette jöttek a világra, és nagy a valószínűsége, hogy a körülmények miatti éhínség következtében még felnőtt koruk előtt megtérnek prófétájukhoz. Hacsak…

Hacsak meg nem gondolja magát a Hamász. A Hamász, amely az 1988-as Iszlám Alkotmányban kimondta, hogy „Palesztina földje vallási tulajdon, amely nem tárgyalási alap, és amelyről nem lehet lemondani. Az iszlám Ellenállási Mozgalom célja Izrael, mint »cionista entitás« felszámolása, valamint a Jordán folyó és a Földközi-tenger között iszlám alapokon nyugvó palesztin állam létrehozása”.

Amennyiben a mozgalom radikális ágát nem tudják meggyőzni azok a mérsékeltek, akik elfogadnák a Fatah irányításával működő Palesztin Hatóságot, bizony, nem marad esély sem az izraeli foglyok szabadon bocsátására, sem pedig a háborús körülmények közötti gázai éhínség felszámolására.

Közben pedig a keresztények is kongatják a harangokat. Amióta ugyanis Izrael tényleges fővárosa Jeruzsálem, megszaporodtak az egyértelműen keresztényellenes cselekedetek a többvallású városban. Temetői keresztrongálások, keresztényeket ért utcai sértegetések, megalázások, amelyeket azonosíthatóan ortodox zsidók követtek el. Így aztán azon sem csodálkozhatunk, hogy Európa több országában is az utcára vonuló tüntetők szóban és jelképekben is a palesztinok melletti szimpátiájuknak adnak hangot. Legutóbb a spanyolországi országúti kerékpárversenyt akadályozták a tüntetők, akik az izraeli csapat részvétele ellen tiltakoztak.

Pedig a vélemény szabadsága elvileg minden demokráciában egyértelmű. Ám a mondat első felét, mely szerint a hír szent, már rég megkérdőjelezte a nyilvánosság.

Évszázadokkal ezelőtt, amikor a közösségi média a falusi porták előtti kispadon, vagy éppen a kocsmapultnál, jobb esetben a nagymise előtt a templomkertben volt online, az emberek olvasták a harangszót. Senkit sem lepett meg, ha hajnali hangja belehasított a csendbe. Senki sem pattant ki az ágyból, és rohant infarktusgyanúval az ügyeletre. Főleg azért nem, mert a falusi ember ekkortájt már az állatai körül sürgölődött.

Az estvéli harangszó nyáridőben még a mezőn szólította hálaadásra a munkában megfáradt hívőket. Nyíltak a kapuk, mert a csorda is ballagott haza.

Ha napközt kondult a harang, az bajt jelzett. Ha különleges időben és hosszabban szólt, a távozó lelket kísérte, és arról adott hírt, hogy meghalt valaki. Vasár- és ünnepnapon minden mise előtt csöndítettek, majd a kezdéskor beharangoztak. Addig szólt a harang, amíg az úton lévők sietve be nem ültek a padba. A déli harangszókor mindenki megállt egy szusszanásnyira. A parasztember sapkáját levéve támaszkodott kapája nyelére és keresztet vetve imát mondott. Ezt a minden vidéki számára egyértelmű képet komponálta bele a déli harangszóhoz alkotott kisfilmjébe Olasz Ferenc, a Balázs Béla-díjas érdemes művész, de a rendszerváltoztatás magabiztosságában bizonytalan televíziós vezetés levetette a képernyőről.

A minap pedig épphogy a harangokat nem vetette le az Alcantarai Szent Péter-templom tornyából egy magát függetlennek tartó parlamenti képviselő, aki XXI. századi Don Quijoteként perlekedett a misére hívó harangszóval, aztán, amikor már a saját szavát sem értette, a rendház idős szerzetesével kezdett nyelvelni.

A XVII. századi elmés nemesként fellépő honatya bőszült követői harangzúgástól kábult Sancho Panzaként rontottak rá a templomra. Aztán, amikor megszégyenülve belátták, hogy hiába lázadnak, a harang nem értük, még csak nem is miattuk szól, arrébb álltak.

A 7-es busz megállójában Dulcinea várta őket telefonján harangjáték applikációval.

Borítókép: Az Alcantarai Szent Péter-templom a Ferenciek terén 
Forrás: Wikipédia