Felföldi László épp egy esztendeje kezdte meg püspöki szolgálatát Pécsett. Az ország keleti részéről, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéből költözött a déli határszél közelébe, hogy főpásztora legyen egyik legnagyobb egyházmegyénknek. Advent első vasárnapja alkalmából adott interjújában a férfiak családmegtartó erejéről, a teremtett világ csodájáról és Jézus születésének ünnepéről, a karácsonyról, a magyar ember egyetlen igazi ünnepéről is beszélt.
– Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt nevezte ki Ferenc pápa a Pécsi Egyházmegye püspökévé. A hívek akkor már hosszú ideje vártak új főpásztorra, így különösen jól vette ki magát, hogy kinevezése másnapján Ön máris Pécsre érkezett. Vélhetjük szokatlannak a sietséget?
– Ez így volt természetes. Udvardy György érsek, akkori apostoli kormányzó a kinevezésem napján jelezte, hogy másnap szeretné az egyházmegyei munkatársakat összehívni, meg tudom-e oldani, hogy én is ott legyek. Nem volt egyszerű, nagyon messze voltam Pécstől, de tudtam: nekem attól a naptól ott telik az életem, immár ott a munkahelyem. Tudtam, hogy várnak a hívek és fontosnak tartottam én is, hogy találkozzunk, hogy beköszönjek. Így hát, attól fogva hetente jöttem Pécsre. Akkori otthonomban apránként csomagoltam, itt, Pécsett pedig közben bontogattam a lehetőségeket… Karácsony után aztán végleg megérkeztem.
– A Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegyében Önt igencsak elismert és népszerű lelkipásztornak tartották, szerették. Ferenc pápa egyszer azt mondta: fontos, hogy a pásztoroknak „nyájszaguk” legyen. Sikerült már átvennie a „nyáj szagát” Pécsett?
– Igen, sikerült. Egyre inkább itthon érzem magam, egyre több helyen érzékelem, tapasztalom, hogy szeretettel, örömmel fogadnak. Már ismerősként köszöntenek az utcán, a boltban, no meg, az egyházközségekben. És ez nagyon jó érzés, hisz a távolról jött ember egy darabig mindig idegen – akármennyire nem érzi magát annak. Számtalan találkozásra van szükség ahhoz, hogy megismerkedjünk, de azt látom, hogy egyre bensőségesebb és természetesebb a kapcsolatom az emberekkel.
– Emlékezetesen nehéz időszakban kezdte meg a püspöki teendőket: a koronavírus-járvány első hullámában, amikor mindenki bezárkózott, kiürültek a templomok, a szentmiséket legfeljebb online közvetítették. A hívek személyes jelenlétének hiánya mennyire nehezíti meg egy frissen érkezett püspök dolgát?
– Ez az időszak minden ember és minden egyházközség életében nehézséget okozott. A magam részéről – amennyire az előírások engedték – folytattam, amit megkezdtem. Látogattam az egyházközségeket, de volt, hogy csak egyedül, maszkban beültem egy-egy templomba, ismerkedtem a hellyel, egyszóval amit csak lehetett, megtettem. Ma pedig már teljesen szabadon, töretlenül, újra és újra találkozhatok a kollégákkal, a papokkal, a hívekkel.
– Nemrégiben, a tamási Eucharisztikus Emlékkereszt állításakor mondott beszédéből sugárzott, hogy mennyire szereti a természetet. Ennyire természetközeli ember, vagy csak a közeg és az alkalom indította az ott elhangzottakra?
– Hamisítatlan falusi körülmények között nőttem fel, a teremtett világ csodájában. Ez persze nem rendkívüli: ez a csoda mindenütt jelen van, legyen az ember a természetben, vagy annak közelében. De nagyon sokat lehet tanulni emberként a növényektől és az állatoktól is a természet rendjéről.
Mert a természetnek rendje van és csodája, ami előtt az ember csak hódolattal és tisztelettel állhat meg.
Ha pusztán arra volt lehetőségem, akkor az ablakomat raktam tele virágokkal, amikor pedig a körülmények megengedték, akkor a plébániám udvarát, kertjét ültettem tele virágokkal, növényekkel. Számomra a természettel való találkozás mindig feltöltődés, újjászületés – az élet valóságának megerősítése.
Az ember a természettel teljes szimbiózisban él. Vagyis ha a teremtett világot – a növényvilágot, az állatvilágot – elpusztítjuk, akkor magunkat pusztítjuk el. Nem élhetünk a fák nélkül: amit ők kilélegeznek, mi azt lélegezzük be, és amit mi kilélegzünk, ők belélegzik. Nem lehet elválasztani a kettőt. Ha nem tisztelem a természetet – pedig neki köszönhetem az életemet –, akkor magamat nem tisztelem, magamat nem szeretem. A teremtett világ védelme nem puszta elmélet vagy játszma, hanem az ember létfontosságú feladata. Gondoljunk csak egyetlen, parányi élőlényre, amely óriási veszélyben van: a méhre. Ha a méhek elpusztulnának, nem lennének gyümölcseink, és ezzel végzetes veszteség érné az emberiséget. Mi pedig rendületlenül pusztítjuk őket növényvédő, rovarirtó szerekkel…
– Az Alföld sík vidékéről költözött a Mecsek lábához, dombok és erdők közé. Sikerült megszoknia?
– Először nagyon furcsa volt, hiszen az Alföldön minden egyenes, minden látható – és akkor megérkeztem Pécsre, ahol nem minden egyenes és nem minden látható… De megszerettem. A Mecsek nagyon közel van; tíz perc, és ott állhatok az oxigéngyár közepén, „teljes tüdővel” a természetben gyönyörködve, nézelődve. Óriási kincs ez. Pécsett számomra zöldebb az élet, zöldebb a világ, mint más városokban. Több az erdő – és ez bizony gazdagság.
– Hasonló buzgalommal hirdeti a család szerepének fontosságát is. Ha korábbi, nyíregyházi munkálkodását és mostani, pécsi törekvéseit szemügyre vesszük, visszaköszön egy állandó motívum: a férfiak, a családfők összefogása, vagy ha fogalmazhatunk úgy: „hadrendbe” állítása, férfitalálkozók formájában. Családmegtartás, férfiak… Ennyire szoros az összefüggés?
– Rendkívül szoros! Sok társamhoz hasonlóan úgy látom, tapasztaltam, hogy a családok komoly segítségre szorulnak. Az emberi létnek, az emberi közösségnek nem egy lehetősége a család, hanem az egyetlen lehetősége. És soha a történelemben még ekkora támadás, ekkora sérülés nem érte a családokat, mint napjainkban.
Az egyház pedig ebben a küzdelemben vagy védi a családot – vagy ha nem teszi, akkor a pasztorációt bizony nem jól értelmezi.
A mi küldetésünk nem valamiféle elvont filozófia beteljesítése, hanem az ember középpontba helyezése. Küldetésünk az emberhez szól, és ha az emberhez szól, akkor a családhoz szól. A férfiak a családi béke legfőbb felelősei, ők tehetnek a család egységéért, védelméért. Ebben támadt némi zavar a mai időkben, és emiatt nagyon sokan szenvednek.
Vissza kell adni a férfiaknak a felelősséget, az erőt, mert egyértelműen látszik, hogy helyettük más nem fogja megvívni ezt a csatát. Ezért gyűjtöm, hívom az egyházmegye hét pontján a családfőket a férfitalálkozókra: üljünk le, beszélgessünk, erősítsük egymást.
Azzal búcsúzom el tőlük minden alkalommal: ha holnaptól a te gyermeked, a te feleséged nem lesz boldogabb attól, amit itt hallottál, tanultál, akkor az egész nem ért semmit. De ha boldogabb lett, akkor gyere el legközelebb is!
– Valamiféle továbbképzésként kell elképzelnünk ezeket az alkalmakat?
– Semmiképpen nem továbbképzésről van szó, nem hiszem, hogy én olyan nagy dolgokat tudnék mondani a férfiaknak. De hiszem azt, hogy a férfiak, ha együtt vannak, megerősödnek egymás társaságában. Mára elveszítettük a férfiközösséget, pedig ha visszagondolunk, láthatjuk, hogy a férfiak mindig együtt dolgoztak, a falusi, vidéki élet ezzel volt átszőve, együtt végezték a családról gondoskodó, azt védelmező, építő munkát. Hogy mindez eltűnőben van, annak a legnagyobb vesztesei pont a férfiak. Emiatt szenvednek, és emiatt szenvednek a családok is.
– Ennél azért sokkal gyakrabban halljuk azt, hogy a nők a család megtartói, ők a tűzhely melege…
– Ez teljesen így van, én is így gondolom. A nő a meleg fészek.
A nő szépíti az otthont, a nő teríti meg az asztalt, a nő ülteti asztalhoz a gyerekeket. De csak a férfi képes az asztalnál tartani a gyerekeket.
A férfitalálkozók résztvevőitől érkező visszajelzések több mint jók. Egy csoda, ami történik. Megrendítően szép, hogy ilyen sokan eljönnek, ilyen sokan érzik közülük, hogy szükség van ezekre az alkalmakra. A férfiak szívében ott van az a nagyon-nagyon mély üzenet, hogy igen, szükségünk van egymásra! És egyre többen vagyunk, egyre-másra csatlakoznak az ismerősök, barátok.
– A püspöki szolgálati idő távlatában az elmúlt egy év nem hosszú időszak. Mégis ha ki kellene emelnie valamilyen elért eredményt, változást, mi lenne az?
– Túlzottan nagy eredményt nem tudok, de nem is akarnék felmutatni. Ez az év számomra az ismerkedésé volt, járom az egyházközségeket, az iskolákat, az intézményeket, felkeresem az atyákat. A Pécsi Egyházmegye igen nagy, úgyhogy még nem is érhettem a végére. Nem akarom szimbolikus találkozókkal „letudni” az ismerkedést, mert ha így lenne, akkor már rég azt mondhattam volna: végeztem… Egy hasonlattal élve: a háziasszony is nézegeti főzés előtt, hogy mi van a hűtőben, az éléskamrában, és amikor felmérte, akkor eldönti mit tud főzni abból, amit talált. Nekem most a legfontosabb, hogy megtaláljam a legjobb munkatársakat a papok, a világi hívők, a segítők között Baranya és Tolna megye-szerte. Azokat, akikkel tudok tenni, együtt gondolkodni, együtt dolgozni az egyházmegyéért.
– Ez az interjú advent első vasárnapján jelenik meg. Ismert jelenség, és úgy tűnik, hogy évről évre erősödik ebben az időszakban, hogy a karácsonyi vásárlási láz mindig korábbra lopakodik, november közepén megkezdődik, és ma már a korábban egynapos Black Friday is hetekig tart… Képes áthatolni ezen a közegen a hívő és a nem hívő ember számára az advent igazi üzenete?
– A karácsony – hála Istennek – a mai napig az egyetlen igazi ünnep a magyar ember számára. Vannak szabadnapok, vannak hétvégék – de az nem ünnep. Amikor tényleg mindenki ünnepel, az karácsonykor van. És ezt védenünk kell! Az ünnep rendkívül fontos az ember méltósága szempontjából is: ilyenkor szeretünk, figyelünk egymásra, törődünk egymással. El kell fogadni, hogy minden ünnep valójában várakozással kezdődik. Ez az advent. Benne van a szívekben, valósággá pedig olyan dolgok teszik, mint az ünnepi otthon szépsége, ragyogása, a terített asztal, a díszes fenyő, az ajándékok.
De ha mindez a valóság a lélek, a szív öröme és békéje nélkül van jelen, nem csak üres, de nagyon fájdalmas tud lenni. Fontos szem előtt tartani, hogy az ajándék, amelyet a szerettemnek szánok, ugyan engem jelképez, de helyettesíteni nem képes. Tudnom kell, hogy én magam vagyok az ajándék, és akkor az ünnep megtelik lélekkel, örömmel.
Van, aki ezt meg tudja tenni Isten szeretetében, ám aki nem hisz benne, annak is meg kell találnia az ünnep, a karácsony lelkét, mert csak így válik érezhetővé az öröm, így lesz ez az ünnep az életét szolgáló gazdagság.
– Ez lesz az első adventje, az első karácsonya Pécsett. Megvan hozzá a kellő „közérzet”?
– Nagyon várom, nagyon készülök! Ott szeretnék lenni mindenhol, az emberek között az adventi forgatagban, a liturgiákon, a szentmiséken. És mellette persze a személyes készületem is fontos, hiszen ez a karácsony teljesen más lesz számomra, mint eddig bármikor. Bízom benne, hogy nekem is tökéletesen sikerül majd a sok-sok feladat és munka közepette az igazán méltó ünnepi lelkületet megtalálnom.
– Ünnepelhet karácsonykor egy távolra szakadt megyéspüspök a családjával?
– Számomra itt, Pécsett nem lesz családi karácsony, itt szolgálat lesz – a hívekkel fogok ünnepelni. Amióta pap vagyok, a családommal karácsony másnapján este, vagy csak utána találkozom. A testvéremék „megülik” a karácsonyt, majd amikor én is megérkezem, összehozzuk az egész családot. Ilyenkor köszönt be az igazi, nagy családi ünnep. Ettől a gyerekek is nagyon boldogok, ami érthető, hiszen valójában két karácsonyuk van.
– A ma már többször felemlített első év véget ért. Milyen lesz a következő? Pontosabban: milyet szeretne?
– Szeretném tovább erősíteni az egyházközségeket, az egyházközségben elinduló család- és férficsoportok tevékenységét, emellett mindenhova megfelelő vezetőt kell találnunk. Ekkor lesz igazán értelme az egyházmegyei pasztorációnak, a mindennapos munkánknak. Amúgy semmi rendkívülit nem szeretnék,
egyszerűen a hétköznapok szép szeretetét kívánnám megvalósítani. Ahogy egy család élete sem a nagy dolgoktól, nem az extráktól függ, hanem a hétköznapok csöndes szeretetétől.
Kiemelt kép: Mészáros József
