Régi újságíró kompániánk egy vasárnap este, séta közben, ismeretlen vendéglőbe tért be vacsorázni. Az étlapot tanulmányozva azt kérdem a pincértől:
– A pörkölt, ugye, déli?
– Nem, krémássan, friss: most este készült.
– Akkor hát – mondom szenvedő hangon – nem ehetek belőle. Mert nekem valami furcsa gyomorbajom van, az orvos meghagyta, hogy friss pörköltet sohase egyek, hanem csak olyant, ami legalább is délről maradt. Ugyan, kérem, tudakozódjék a konyhán: nem akadna-e véletlenül valami kis maradékpörkölt? Mert, mondom, nekem friss pörköltet a világért sem szabad ennem.
– Sajnálom, nagysád – szól a pincér bánatosan -, de maradékpörkölt nincs az egész házban, csakis frissel szolgálhatok.
– Akkor hát hozzon nekem egy porciót, burgonyával! – kiáltom diadalmas hangon.
S a fiúk harsogó kacagása tiszteli meg fényes ötletemet. De a pincér, távozóban, mosolyogva legyint egyet asztalkendőjével és visszaszól:
– Öreg pincér vagyok én már, krémmásan!
Forrás: Tóth Béla és Szalay Károly gyűjteménye
(Grafika: DeviantArt)
