… mondták a rendezők, amikor a közönség – kedvencei tiszteletére – gépzene nélkül szerette volna elénekelni a Himnuszt. Bár közel jártunk a Magyar Kultúra Napjához, de ezen a januári napon sem a dátum, sem Kölcsey Ferenc neve eszébe sem jutott senkinek. Nem színházban vagy hangversenyteremben voltunk, hanem sportcsarnokban. Az MVM DOME-ban.
Kézilabda rajongókról, keményfejű és kemény öklű szurkolókról, nem afféle poéta-lelkű ifjakról volt szó. Ám miután fegyelmezettek voltunk, mind a húszezren, megvártuk, hogy megszólaljon a felvétel. Az pedig Vastag Csabát túlüvöltve – aki korábban a Kézilabda EB himnuszával tette próbára az épület tartószerkezetét -, azonnal betöltötte a légteret a pálya szintjétől a mennyezeten lebegő 12 tonnás kijelzőig. Csak tátogtunk. Nos, nem a csodálkozástól, hanem attól, hogy a hang, ami elhagyta a torkunkat, a saját fülünkig sem jutott el. Így aztán a mellettem álló énekét sem hallottam. Lent a pályán, válogatottunk tagjai mezük címerén tartva tenyerüket tátogtak, miközben már a megbűnhődésnél tartottunk, amit a gépi kórus olyan magasan énekelt, hogy alig fért el a kupola alatt. Aztán amíg lefelé ereszkedtünk a hanglétrán, a nép múltjától a jövendője felé, régi pártállami szilveszteri házibulik jelentek meg emlékeim képernyőjén. Éjfélkor, a televízió Himnuszába kapaszkodva, próbáltuk búcsúztani az óesztendőt, és köszönteni a reményteli következőt. Csak a pezsgődurranás tudta feledtetni, hogy a képernyőn egy női kar közvetítette Erkel Ferenc hangjegyeit, de olyan hangfekvésben, hogy azt egészséges magyar férfiember még az évvégi iszogatás után sem volt képes kiénekelni.
Aztán nyertünk végre. Magyar ember pedig énekel, ha bánatos, de akkor még inkább, ha örömében teheti. Jöjjön hát nemzetünk szent imádsága a szurkolók kórusától, csak úgy a’capella, kíséret, hangszerek – vagyis úgy, ahogyan szerettük volna – gépzene nélkül! De az Úr nem hallgatta meg fohászunkat. Ha átok nem is, de áldás sem volt az éneklésünkön.
Nem lehetne végre egy olyan zenekari felvételt lejátszani az ilyen emelkedett, közösségi alkalmakkor, amellyel együtt énekelhetne a tömeg? Nem lehetne az általános iskolai magyar nyelv és irodalom érdemjegy feltétele, hogy minden tizenéves tudja nemzeti imádságunk mind a nyolc versszakát, az énekóráknak pedig legalább annyi eredményük lehetne Kodály országában, hogy tisztességesen el tudjuk énekelni a Himnusz első versszakát?
Szerző: NéMA
„A magyar nép zivataros századaiból.”
Címlapkép: Magyar Kézilabda Szövetség / Kovács Anikó