Az alábbiakban összegyűjtöttünk néhány hasznos tanácsot, hogyan felelj meg a modern kor normatív elvárásainak, ha martalócokkal kapcsolatos érzéseidet kell kifejezned.

Először is nem árt pontosan tudnod, a világ mely pontján tartózkodsz. De tényleg pontosan, ezúttal nem keverheted össze Budapestet Bukaresttel!

Amennyiben Minneapolisban, Chicagóban vagy bármely más amerikai, demokrata vezetésű nagyvárosban élsz, úgy tisztelned kell a martalócok tevékenységét, s ha lehetőséged nyílik rá, fejet kell hajtanod előttük.

Ha fekete fickók szimplán csak élelmiszerboltot vagy benzinkutat fosztanak ki a szemed láttára, bólogass és légy megértő: rendszerszintű rasszizmus áldozatai ők. A fehér tulajt ebben az esetben elegendő leköpnöd.

Ha téged rabolnak ki vagy egy random járókelőt, borulj térdre. Hajts fejet, mélyen. Ha nem hajolsz elég mélyre, nem leszel elég meggyőző – alázkodj meg bátran, ők úgysem tudják, mi fán terem egy oximoron.

Amennyiben Nike vagy Sony üzlet kifosztásának leszel a szemtanúja, a térdre boruláson túl csókold meg az elkövetők bakancsát is. De csak ha feketék. Nem a bakancsok, az elkövetők. Ha fehérek – az Antifa vagy egyéb szélsőbaloldali anarchista szervezet tagjai –, elég a puszi.

Amennyiben az elkövetők nem feketék és nem is anarchisták, figyelembe veheted az elavult jogszabályi környezetet, mi több, követelheted a rendőri közreműködést – avítt leszel, de ebben az esetben elnézik majd neked.

Ha politikusként, híres sportolóként, vagy szimplán csak hétköznapi celebként tengeted napjaidat, minden kamera közeli alkalommal ereszkedj térdre, és főhajtás mellett gyakorolj bűnbánatot, mert privilegizált fehérnek születtél. Hidd el, George Floyd előbb-utóbb rád mosolyog majd onnan lentről, az aranykoporsóból.

Fotó: MTI/Michael Reynolds

De nézzük, hogyan jársz el helyesen, ha nem az Egyesült Államokban, hanem annak valamelyik gyarmatán tartózkodsz!

Ukrajnában például nem kell tisztelned a fosztogatók tevékenységét (sem az oroszbarátokét, sem az etnikai kisebbségekét), s ha lehetőséged nyílik rá, nem kell fejet kell hajtanod előttük. A nacionalizmustól prüszkölő Nyugat garantáltan támogatni fogja nacionalizmusodat, és megerősíti azt. Mert a tiéd különleges, egyedi és megismételhetetlen.

Ha valakiről úgy gondolod, hogy fosztogató, ami háborús időkben különösképp menthetetlen jellemhiba (kivételt képeznek az átlagember számára felbecsülhetetlen vagyont összeharácsoló ukrán oligarchák), az illetőt fogd meg, húzd le a nadrágját, majd folpackkal rögzítsd egy fához. Villanyoszlop is megteszi.

Ezt követően vesszőzd vagy botozd meg, köpd le, üss a gyomrába. Más testrészeit is abuzálhatod, minél inkább jajgat, annál helyesebben jársz el.

Ha minden instrukciót betartasz, s a demokratikus lincseléssel kellőképpen megalázod a fenti csoportok bármely tagját, magadénak érezheted Charles Michelnek, az Európai Tanács elnökének dicséretét, akkor is, ha nem Kijevben, „a szabad és demokratikus Európa szívében” élsz, hanem más ukrán városban. Egyelőre. Mármint egyelőre ukrán.

Komolyra fordítva

A közösségi médiában egyre több megalázó, kegyetlen képet és videót láthatunk az Ukrajnában elharapózó önbíráskodásokról. A videókon a szenvedő alanyokat ragasztószalaggal vagy fóliával szorosan lámpaoszlophoz vagy fákhoz kötözik. A szerencsésebbek ennyivel és néhány köpéssel megússzák, a többségüket azonban a feldühödött tömeg nadrágszíjjal, faágakkal, gyakorlatilag bármely keze ügyébe kerülő tárggyal brutálisan összeveri.

Igen, ezt nevezzük lincselésnek.

A bűnüldözés bizonyos vonatkozásban már a feudális társadalomban is uralkodói monopólium volt, legfeljebb az ettől való elhajlásokat kezelték a maihoz képest toleránsabban. Napjainkban az erőszak-monopólium, a maradék törzsi társadalmakat leszámítva, mindenhol az államé. Ha azonban az állami rendfenntartó funkció meggyengül, szükségképpen az „alternatív megoldások” törnek elő. Az ukrajnai bűnüldöző szervek és az igazságszolgáltatás általában eddig sem volt makulátlan hírű, de kéthavi háború miatt sem tehetünk úgy, mintha a teljes rendszert átható korrupció nem létezne. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a háború milyen szinten köti le a rendfenntartásban is használható élőerőt, a maradék kapacitást pedig mennyi többletfeladattal látja el, láthatjuk, a rendszer bizony eresztékeiben reccsent meg.

Többek között ezért is figyelemreméltóak azok a magyar sajtóban megjelent írások, amelyek relativizálják, vagy szimplán csak elfordítják a fejüket az ukrán hétköznapok lincseléseiről – háború ide vagy oda. A Válasz Online Ott voltunk a bucsai áldozatok kihantolásánál – helyszíni riport Putyin háborús bűneiről című csöpögős, inkoherens, irritálóan buta propagandacikke – szomorú, de kiérdemelte a jelzőket – élen jár az egyoldalúságban, és még csak kísérletet sem tesz a minimálisan elvárható újságírói objektivitásra. A cikk harmadik fejezetében egyetlen bekezdést szán a hétköznapokban megszokott lincselésnek:

„Pár kilométerrel arrébb, a városközpontban artikulálatlan üvöltésre leszünk figyelmesek. Egy megkötözött emberére. Ha van a létezésnek legalja, az a háborús fosztogatóké. A férfit szó szerint egy fához fóliázták, az ülepéről lehúzták a nadrágot, a hátára pedig a martalóc feliratot aggatták oroszul, két helyesírási hibával. A tetten ért tolvajra a rendőrség érkezéséig tartó átmeneti istenítéletet Kolja rótta ki. A közeli hruscsovkában (Hruscsov-korabeli, jellemzően ötemeletes lakóházban – a szerk.) lakó férfinak a dulakodástól véres a keze. És tökrészeg. Kedélyesen vezet fel lakásába, amely a szomszédot ért rakétatalálat miatt sérült meg. „Irpiny az én városom” – harsogja az ajtó előtt. Koljánál éktelen a bűz, víz-villany-gáz nincs, a konyhai tűzhelyen serpenyőben kövesedik valami ragu, az egykori szovjet területek lakásépítészetére oly’ jellemző zárt erkélyen pedig üvegszilánkok között botorkálunk. A szeretteiről nosztalgiázik. Tisztelettel végighallgatjuk, de nagyon mennénk már.”

„Ha van a létezésnek legalja, az a háborús fosztogatóké” és az „átmeneti istenítéletet Kolja rótta ki” érzelmi kisülések különösképp figyelemreméltóak. Mit mondhatnék? A szerző szíve-lelke benne van.

Szerencsére, hogy ki mit értékel a létezés legaljának, eltérő, nekem speciel Gabriel Fernandez meggyilkolása, annak módja és körülményei jelentik mindezt – vagy hogy magyar példát hozzak, Szita Bencéé és Szögi Lajosé –, nem pedig egy háborús zónában civilek által elcsent zsömle, telefon vagy némi aprópénz esete. De hát nem vagyunk egyformák.

A fiú, akit kézenfogva vezetett a halál című írásomban emlékeztem meg arról a kisfiúról, aki 2013. május 23-án hagyta el e világot, nyolcévesen. Előző nap mentők szállították a Los Angeles megyei Palmdale sürgősségi osztályára, ahol hosszasan küzdöttek életéért, majd egy gyermekklinikára került, kómába esett, végül agyhalottnak nyilvánítása után lekapcsolták a gépekről. A jelenlévők elmondása szerint nem volt olyan testrésze, amely ne viselt volna magán extrém sérüléseket, zavarba ejtvén még azokat is, akik több évtizednyi szakmai tapasztalattal dolgoztak az eseten.

Az átmeneti istenítélet a tökrészeg Kolja részéről – aki elrendezését tekintve mégiscsak egy ember – szimplán értelmezhetetlen, főleg, ha összevetjük a prológussal, amelyben így fogalmaz a szerző:

„Az Úr öl és elevenít, sírba visz és visszahoz” – hangzik a lekció Sámuel első könyvéből a debreceni Nagytemplomban húsvétvasárnap délelőttjén. Konfirmált református vagyok, de évek óta nem jártam istentiszteleten. Mostanáig. Éreztem: Kijev és Budapest között meg kell valahol állni pár napra, hogy enyhüljön a szorítás, amely az elmúlt napokban látottak miatt körülfogott. Legalább enyhüljön – elfelejteni a látottakat úgysem fogom.”

Végezetül álljon itt pár fotó és videó a háború áldozatain túl az ukránok lincseléseinek áldozatiról is – ezt sem kellene elfelejteni.

Forrás: Yandex

Kiemelt kép: ma7.sk