Erdélyinek lenni azt jelenti, hogy tudom, milyen olyan diktatúrában élni, amely az identitásod eltörlésére irányul. Ceausescu »homogenizációja«, a Kárpátokon túli román lakosság masszív betelepítése, a népességcsere radikálisan megváltoztatta Erdélyt. Erről sokan és sokat írtak, írtunk, én kb. évente leírom, hogy Erdély úgy van, hogy nincs, pedig igény lenne rá. És addig írom, amíg lesz.

Erdélyinek lenni ugyanakkor azt is jelenti, hogy tudom, milyen másodrendű állampolgárként létezni. Hogy milyen az, amikor pusztán nemzeti identitásod, anyanyelved miatt utálnak. Hogy milyen a jogfosztottság állapota, milyen versenyhátrányból indulni. Éreztem dühöt, amikor a szülőföldemen a betelepült többségi arrogánsan kioktatott, hogy beszéljek románul, mert román kenyeret eszek. A föld, a búza, az aratók, a malom, a pék – mind magyarok voltak, a kenyér románná vált.

Erdélyinek lenni azt is jelenti, hogy érted a »nyelvében élni« minden árnyalatát. Nem egy dalszöveg, film, vagy publicisztika, tudományos eszmefuttatás megértése az igazi tét. Próbáld meg egy idegen nyelven elmagyarázni, hogy pontosan mi a bajod, majd megérteni, hogy erre mit válaszol az orvos. Az életed múlhat rajta.

Erdélyinek lenni azt is jelenti, hogy a bőrödön érzed: a haza és a nemzet nem azonos terjedelmű fogalmak. De azt is tudod, hogy egymást feltételezik: haza nélkül nincs nemzet, nemzet nélkül nem épül haza. Erdélyinek lenni tehát azt jelenti, hogy mi pontosan tudjuk, mi következik, és mit veszíthetünk, ha az újbaloldali ámokfutás erősödik, ha az identitáspolitikai őrület nagyobb teret nyer.

Láttunk már hasonlót. Átéltük a »cancel culture«-t. Erdélyből Ceausescuék törölték a zsidóságot, a szászokat, a svábokat, minket, magyarokat is el akartak törölni. »A nyitott társadalomban élő multikulturális embertípusra« való átnevelés módszertana kísértetiesen hasonlít ehhez. A globális multikulti csapdája erről szól: először hitegesd a polgárt azzal, hogy neki jobb világpolgárként. Majd töröld a világpolgárból a polgárt.

Budapesten élő és dolgozó, hazáját és szülőföldjét szerető, nemzetét erősíteni akaró erdélyi magyarként ezért újraértelmezve, teljes egyetértésben tudom idézni Kós Károlyt száz évvel ezelőttről:

»Két [tíz, harminc, ötven, száz] keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól.

Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre; eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.
Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. […]

Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban – ezen túl – magunkért.

Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé. Attól csak nehéz a szívünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég vereslik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.

Vigyázzunk! A könny drága és – ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj. De ezeresztendős gőggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak.« (Kiáltó szó, 1921)

Kós Károly nem tudta, hogy milyen száz év vár ránk, de azt tudta, hogy »fölséges erőgyarapodás« vagyunk. Ebben bízva (száz évnyi bizonyítékunk van rá) reménykedhetünk, hogy amikor »magunkkal magunkért« dolgozunk, akkor valami többért is teszünk.

Ahogy a vasárnap esti Bayer Showban megfogalmazzuk: kompországból horgony-országgá kell válnunk. A Kárpát-medence lehet a nyugati kultúra Noé bárkája. A Vasfüggönyön innen erre kell szervezkednünk. Mi vagyunk Európa.”

Forrás: Mandiner