4 gyermek édesanyja, űrkutató, egyetemi tanár, önkormányzati képviselő (erről a funkciójáról leköszönt, mert az elhunyt Bajkai István helyét ő foglalta el az országgyűlésben), miniszteri biztos, eközben politikusként rendszeres résztvevője különböző vitaműsoroknak – valahány „terület” teljes embert kíván. Márpedig Ferencz Orsolya vitathatatlanul megfelel valamennyi kihívásnak.
Önnel kapcsolatban szinte mindenkinek az űrkutatás kérdései jutnak eszébe, én azonban erről nem kérdezem. Nemrégiben, a Civil Akadémia vendégeként erről részletesen beszélt, az ott készült felvételt vissza lehet nézni. Inkább arra lennék kíváncsi, hogyan fér bele a felsorolt sokféle feladata 24 órába? Másrészt nem tudom, hogy lehet ezen a sok területen teljes értékűen megfelelni?
Az az igazság, hogy a Jóisten minden olyan feladathoz, amivel az élet megtalált, erőt, segítséget, támaszt is adott az ellátásukhoz. De ez nem „one man show”. A politikustársaimmal vagy a szakmai szereplőkkel egymást támogatva tudunk dolgozni. Szeretném hinni, hogy az a fajta maximalizmus, ami a szüleim munkáját jellemezte, némileg rám is jellemző. Az a meggyőződésem, hogy ha az ember csinál valamit, azt csinálja a legjobb képességei szerint.
Az önkormányzati képviselőség viszont nem az egymást segítő közösség munkájáról, hanem politikai csatározásokról szól…
Az ember nem valami vagy valaki ellen lesz képviselő, hanem valakikért, a választópolgárokért. Ők három alkalommal is azzal tiszteltek meg, hogy egyéni mandátummal juttattak be a képviselő testületbe. A legtermészetesebb dolognak tartom, hogy nekik, sőt azoknak is tartozom, akik nem rám szavaztak, de ugyanannak a közösségnek a részei. Értük kell csatázni, nem politikai ellenfelek ellen.
Rendben, de négy gyermek nevelése mellett…
A gyermekeimet sosem munkának tekintettem, ezért soha nem éreztem úgy, ahogy mostanában olyan divatosan mondják, hogy nem marad idő a ”magánéletre”, nem marad idő magamra, ha gyerekeim lesznek, sőt elbúcsúzhat a boldogságtól, aki gyereket vállal. A bulvár lapok tele vannak ilyen hangzatos, de káros és végső soron hazug szalagcímekkel. Ez nem így van. Én azt gondolom, hogy az életem legnagyobb eredménye, vagy amire a legbüszkébb vagyok, az a négy gyerekem, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy a Jóisten engedte, hogy ők megszülessenek és én lehetek az édesanyjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne időnként fárasztó az anyaság. Akinek kertje van és szereti a virágait, tudja, hogy gyönyörűek, de bizony fáradságos, verejtékes munka azokat a rózsatöveket úgy ápolni, hogy a növénynek gyönyörű virágai legyenek. Az életben mindenbe kell energiát befektetni, hogy eredmény legyen. A gyereknevelés is nyilván fárasztó, ezt nem szabad vitatni.
De soha nem volt az a fejemben, hogy ez egy verseny lenne, és választani kell munka és család között.
A gyermekeimre nagyon büszke vagyok. A legidősebb lányom kardiológus rezidens, a második negyedéves az orvosi egyetemen, a fiam pedig most érettségizett és elindult a mérnöki hivatás felé. Már csak a legkisebb, 15 éves lányomnak kell majd megtalálnia, merre indul az életben…
Szigorú anya volt, vagy megengedő?
Ezt a gyermekeimtől kellene megkérdezni. Próbáltam következetes lenni, néha sikerült, néha biztos nem.
Amíg az embernek nincs gyermeke, addig rengeteg nevelési elmélete van, amikor pedig gyermekei lesznek, egyetlen elmélete sem marad, mert minden gyermek más. Az egyiknél bejön egy módszer, a másiknál nem. Nincsen egységes megoldás.
Utólag könnyű megítélni, mit tettünk jól és mit nem. 60, 70, 80 évesen már nagyon bölcs az ember, na akkor kéne visszakerülnie abba a huszonéves testbe, és akkor mindent mennyivel jobban tudnánk csinálni. De remélem, hogy azért olyan nagyon nem ronthattam el.
Mindig mosolyog, mindig jókedvűnek látszik. Viszont olyan dühösnek még sosem láttam, mint amikor egy tévéműsorban arról a bírósági ítéletről kérdezték, ami szerintem is felháborító volt.
Igen, az egy egészen penetráns döntés volt. Aki nem tudná, arról szól a történet, hogy gyakorlatilag a transznőknek nevezett férfiak, akik születetten férfiak és magukat valamilyen módon nőnek képzelik és nőnek mondják, a bírósági ítélet szerint ugyanúgy nyugdíjba mehetnek 40 év munkaviszony után, mint az igazi nők. Ennél az ügynél világosan látszik, hogy nem egy elnyomott kisebbségről van szó, hanem egy agresszív, társadalmat bomlasztó csoportról, amely megpróbálja eltörölni a természet rendjét és ehhez bármilyen eszközt bevetnek. Szögezzük le, amit még a konzervatívnak nem nevezhető Ungár Péter is kimondott: csak nők és férfiak vannak, nincsenek nem bináris emberek, nincsen genderfluid létforma.
Ezek képzelgések, ezek mentális állapotok, hogy ne fogalmazzunk élesebben. Azok a körök, akik a természet törvényei ellen lázadnak és lázítanak, tudatosan teszik ezt, mert valamiféle emberen túli embert, egy transzhumán, egy poszthumán embert akarnak alkotni, istent akarnak játszani. Fellázadnak a teremtett rend ellen.
Ez sem új a történelemben, a magát istennek képzelő emberekre és politikai rendszerekre rengeteg példát lehet hozni. Én római katolikus, istenhívő ember vagyok. Jelzem, hogy igenis összeegyeztethető a tudománnyal az istenhit. Óriási zsenik élete bizonyítja, hogy a hit és a tudomány nem egymást kizáró dolog.
A progresszív erők Isten rendje elleni lázadók, téveszméiket tudományosnak tűnő kifejezésekbe csomagolják, propaganda céllal. Valójában ők a legtudománytalanabb társaság, hasonlóak azokhoz, akik a lapos földben hisznek, csak van mögöttük politikai és gazdasági erő.
Ők használják a „hetero-normatív szexualitás” fogalmát is, miközben nincs hetero meg homo normatív. Normatívitás van és az a heteroszexualitás. Érdemes elolvasni Grégor Puppinck: Embertelen jogok című művét, hogyan formálják át tudatosan a közfelfogást a baloldlali áltudományos eszmék. (A könyv azt taglalja, hogyan alakultak át a világháború utáni emberi jogok, amelyek a természetjogból eredtek, a manapság erőszakosan terjesztett és az individualizmusból eredő „természetellenes” jogokká –a szerk.)
Ön szerint tehát, és én osztom a véleményét, a már említett perben egy agresszív kisebbség neki nem járó jogokat követel.
Pontosan. Mért is született eredetileg ez a nyugdíjkedvezmény? Hogy elismerje a nőknek a társadalom szervezésében, a társadalom alapjának, a család működtetésében, az idősek ápolásában, a gyermeknevelésben, a szociális tevékenységekben vállalt kiemelt munkáját. Hiszen jellemzően sokkal nagyobb teher hárul rájuk ezek során, mint a férfiakra. Azonban nem véletlenül hívják ezt láthatatlan munkának, hiszen ez nem jelenik meg a bérszámfejtés során. Tehát ez egy gesztus és elismerés a nők felé, amelyet az Orbán-kormány döntése kifejez. Egy nagy köszönet, egy virtuális virágcsokor, amit a magyar nők maximálisan meg is érdemelnek. De ugyan miképpen lehetne részese ennek a kedvezménynek az, aki nem nő, hanem egy férfi, aki csak nőnek gondolja magát? Ez a női nem eltörlésére tett kísérlet. A nők sok évtizednyi, de inkább évszázadnyi küzdelme vezetett el odáig, hogy nagyrészt sikerült jogilag és a társadalom megítélése szerint is egyenjogúvá válni a férfiakkal, erre most mi történik?
Jön a cancel culture, az eltörlés kultúrája, és a női jogokat is el akarja törölni. Amiért még az egyik pillanatban hevesen küzdöttek, hirtelen üldözendővé vált. Orwelli fordulat a javából!
Ahogy mondani szokás, már régóta vagyok fiatal ahhoz, hogy ismerjem a módszereiket, ugyanúgy dolgoztak a bolsevikok és a nácik is. Azokban a diktatúrákban is voltak szavak, amelyeket nem volt szabad kimondani és olyanok is, amelyeket kötelező volt ismételgetni. Voltak események, dolgok, amiket tilos volt megünnepelni, és olyanok, amelyeket pedig kötelező volt. Nagyon szépen köszönjük, de ezt már nem szeretnénk többször megélni! Se mi, se a gyermekeink. Azok. akik meg éppen ezt akarják visszahozni, haladóknak mondják magukat, pedig egy száz évvel ezelőtti, többszörösen bukott leckét mondanak fel újra és újra.
Ezért állítom, hogy a valódi szabadságharcos, a valódi forradalmár és a jó értelemben vett korszerű ember ma konzervatív.
Igen ám, de szeretett uniónkban ma már más a módi. Tudja, mi férfiak is jogot nyertünk arra, hogy szülhessünk. Elméletileg.
Igen, ezt az őrültséget az Európai Parlament tényleg megszavazta, hát sok szerencsét kívánunk ehhez. Nagyjából passzol a mai Európai Parlament többségének nívójához. Olyan, mintha a Monty Python jeleneteit valaki komolyan vette volna. Szinte felfoghatatlan, hogy ilyet valaki komolyan gondoljon. De a valóság az, hogy a szülőszobán, tetszik, nem tetszik, a nőket soha senki nem fogja helyettesíteni, mert a szülést a természet a nők feladatául szabta vagy adta. Egy férfi hiába szabdalja át magát, csak egy nőre távolról hasonlító alakú férfi marad, hogy a genetikáról ne is beszéljünk. Az a téboly, ami most pusztít, már odáig ment, hogy a legnagyobb progresszió, ha átoperáltatod magadat mondjuk egy sárkánnyá, fotellé, vagy egy kisállattá. Már nem is kell ember legyél, lehetsz bármi. Ez a kérdéskör nem a politika, hanem az orvosi tudományok körébe kéne, hogy tartozzon.
Nagyon úgy tűnik, hogy egyes nem létező körök a normalitást is „kioperáltatnák” mindenkiből.
Azok az alakok, akik felülnek ennek a propagandának, valaha nem mászkálhattak szabadon. Bayer Zsolt ezt találóan úgy fogalmazta meg, hogy szépen gondozott parkokban kedves, mosolygó, fehér köpenyes emberek sétálgattak velük és próbálták őket nyugodt állapotban tartani. Bizonyos körök a sajtójuk és minden lehetséges propaganda eszközük segítségével arra ösztönöznék az európai embert, hogy ne vállaljon gyermeket, köttesse el, sterilizáltassa magát, mert az a nagyszerű. Az abortusz pedig nem egy szomorú és tragikus esemény, hanem ünneplendő jog, a magzat pedig szabadon elpusztítható valami.
Gondoljunk bele, az anyaméhben megölni egy magzatot a baloldali őrültek szerint ünnepi esemény. Ugyanez a tett az anyaméhen kívül viszont a jog szerint emberölés. Ezt az ellentétet logikai alapon nem lehet feloldani, így a baloldal erőszakos őrjöngéssel fojtja el a józan hangokat.
Olyan hülyeségekkel traktálják a társadalmaat, mint hogy a gyermek környezetkárosító, hatalmas biológiai lábnyomot hagy maga után. Azon munkálkodnak, hogy eltöröljék az európai embert, az önálló országokat, a kultúrát. Eközben Európára zúdítják a migránsok millióit. Az eddigi tapasztalatok alapján egyébként integrálódni nem tudó és nem is akaró emberek tömegeit. A valódi célt persze bőszen tagadják és arról beszélnek, hogy a munkaerőpiacot fenn kell tartani. Miközben ebben a rétegben a legalacsonyabb e téren az aktivitás. Nem baj, a lényeg, hogy lecseréljék az európai őslakosságot.
Az persze tény, hogy Európa országainak nagy része már régóta a kihalás felé igyekszik. A gyermekvállalás elutasítása demográfiai katasztrófához vezet.
A célokat a magyar kormány definiálta, egyszerűen támogatni kell a családokat. Ahogy az többször is elhangzott, ne legyen azonos a gyermekvállalás a szegénység vállalásával. Prioritás, hogy meg is szülessenek azok a gyermekek, akikre a szülők vágynak. Az elérni kívánt célt, vagyis a születési ráta 2,1-re emelkedését még nem értük el, de a holtpontról sikerült elmozdulni. Ha Európa is erre az útra lépett volna mondjuk 20 évvel ezelőtt, talán egy kiegyensúlyozottabb és boldogabb hely lenne. Ehelyett, hogy hol tart most, arról jobb nem is beszélni. A baloldali progresszívnek gondolt cél, mint mondtam, a teljes népességcsere és ezt egy hazaszerető keresztény ember nem fogadhatja el. A mi értékrendünk három szóban foglalható össze: Isten, haza, család. Ebbe pedig beletartozik az élet védelme is.
Erre kapjuk meg azt az abszurd vádat, hogy szülésre akarjuk kényszeríteni a nőket.
Senkit semmire sem akarunk kényszeríteni, csak segíteni. Bármilyen módon, ahogy csak lehet. Ha valaki eljut arra a pontra, hogy megöli a magzatát, az általában egy kétségbeesett lépés. Ezek az asszonyok, ezek a nők segítségre szorulnak. Nagyon sok esetben nem is ők akarják az abortuszt, hanem mások kényszerítik rá őket, vagy csak nem tudják, mivel jár egy ilyen beavatkozás és csak utána roppannak össze a tragédia súlya alatt. Aki erről el akarja terelni a figyelmet, az egyszerűen nő- és életellenes. Mi senkit semmire se akarjunk rákényszeríteni, a döntés joga szabad. Konzervatív ember nem akar diktátor lenni. A konzervatív ember tisztességes, szabadságon alapuló rendet akar. Azt szeretnénk, hogy a döntéshez minden szempontot megismerhessenek a kismamák. Tudják milyen súlya van a döntésüknek. Ez így fair.
Nem becsapni kell az embereket, hanem segíteni megismerni a valós helyzetet, lehetőségeket. Minden segítséget meg kell adnunk azoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek, hogy úgy döntsenek, hogy az életet választják. Meg kell ismerniük azt, hogy az abortusznál az esetek döntő többségében minden megoldás jobb, nem csak a magzatnak, hanem az édesanyának is.
A jogalkotóknak is óriási a felelősségük, mert felelősséggel és megfelelő empátiával kell az ügyhöz viszonyulniuk. Az abortuszt a progresszívok tévesen emberi jognak mondják, miközben a magzatnak az élethez való jogáról szót sem lehet ejteni. Senki nem beszél arról a baloldalon, hogy a gyermekeknek mihez van joga, csak arról, hogy egyes embereknek állítólag van „gyermekhez való joguk”. Mi kellett ahhoz, hogy idáig süllyedjünk?
Fellazítják az emberi jogok fogalmát, átírják, eltávolítják a természeti jogoktól az emberi jogokat. A valódi jogokat már rég nem emlegeti senki, sőt lábbal tiporják, miközben áljogok nevében tesznek tönkre emberi sorsokat.
Ez a „gyermekhez való jog” meghatározás nekem azt üzeni, hogy a gyermeket tárgyként kezelik, mint valami árucikket.
Ez jellemző a hedonista, egoista emberre. Istenként tekint önmagára, aki a saját testével is azt tesz, amit akar, meg mindenki máséval is. A szabad döntés addig terjed, amíg az a másik élet meg nem fogan. Ugyanakkor nem szabad senki fölött pálcát törni, akkor sem, ha nem pártoljuk az abortuszt, mint jó megoldást. Abban kell segíteni, hogy a nők el se jussanak a döntéskényszerig, vagyis próbáljunk a felmerülő problémákra választ adni, segítsük át a várandós anyukákat a nehéz élethelyzeteken.
Nagyon úgy tűnik, hogy az erőszakos életellenes törekvésekkel szemben az életvédők vesztésre állnak. Mi a remény? Van-e remény?
Én ezt nem mérlegelném. A történelmünk bizonyítja, hogy kilátástalan harcok is megnyerhetők. Beszélhetünk akár a pozsonyi csatártól, Eger védelméről, vagy éppen a látszólag elveszített, de hosszabb távon mégis megnyert ’56-os forradalomról is.
Ha mindig azt mérlegeltük volna, hogy érdemes-e felvennünk a harcot a túlerővel szemben, akkor már Magyarország és a magyar nemzet nem létezne. Sok küzdelmünkkel így van ez és ahogy mondtam, a valódi forradalmár ma konzervatív.
Azt tudom mondani, amit Rákóczi: ha Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk? Ma nem az a legnagyobb kérdés, hogy Isten velünk van-e, sokkal inkább az, hogy mi Istennel vagyunk-e? Isten mit szól ahhoz amit én teszek, gondolok vagy vallok? Mert csak és kizárólag ez számít.
Szerző: Ifj. Tóth György
Címlapkép: Civilek.info
