Ott leszünk a döntéseknél, ott ülünk, amikor a lapokat osztják, vagy ismét csak kibicelünk? Egy félmilliós közösség történelmet is írhatna, ha elég bátor lenne.
Ritkán visz az utam szűkebb szülőföldem felé, arra, ahol Nógrád és Gömör ölelkezik össze. Az emlékeimben Fülektől a Medvesalja felé kanyargós, kátyús, széltében ugyancsak szűkre szabott utak vannak, most meg az út sem látszik, annyi munkagép dolgozik. Hirtelen nem is értem, mi történik, hogy ez a vidék is rákerült a felújítandók térképére. Pedig egyszerű a válasz. Tavaly novemberben a megyei választás átütő sikert hozott Gömörnek és Nógrádnak.
A magyar képviselők a legerősebb frakcióval vannak jelen a megyei parlamentben, így máris van esély a sok évtizedes lemaradást pótolni. A szombati parlamenti választás sem szól másról.
Lassan másfél évtizede, hogy a magyar érdekképviselet nem része az országos vérkeringésnek. Kibicként nézzük a politikai játszmákat, s tehetetlenül engedjük, hogy döntsenek a fejünk fölött, ha éppen az érdekek úgy kívánják, a bennünket érintő dolgokról is. Miközben a napnál is világosabb, az erőtlenség csak a feloldódás perspektíváját kínálja.
Persze, azért nem volt ez a tétlenség másfél évtizede. Sok energia ment veszendőbe a magyar–vegyes szembenállás miatt. Belegondolni is rossz, hol tarthatnánk ma, ha felsőbb (ki tudja, honnan érkező?) ukázra, netán hatalmi játék csábításának engedve, vagy egyszerűen csak az emberi gyarlóság okán 2009-ben Bugár Béláék nem adják fel a magyar utat a vegyesért, és nem futnak szét az erők.
Az ősbűn terhe egy szűk csoporté, de a megosztottság fátuma mindnyájunké, s nagy árat fizettünk érte, eltékozolt tizenöt évet, amibe leginkább a választók fáradtak bele.
Ezért is hittünk sokan a pártok újra egyesülésében, minden esendőségével, a vitatható konstrukció és rossz kompromisszumok ellenére is. Azzal persze nem lehetett számolni, hogy a tavalyi, novemberi választási siker után életre kel a bosszúprojekt, nehogy már jó legyen indíttatásból táplálkozva. Mert a történelmi bűnt másodszor is el lehet követni! Megszoktuk, Bugár mindig reaktiválódik, ha tehet a közösség ellen. Néhány szakadár meg felült neki, meg vele a kék gőzösre, amely már sehová nem vezet, így lesz a bosszúprojektből csődprojekt. A hazugság sem lesz igazsággá, akárhányszor is elmondják, nem Gyimesi György miatt távoztak, ő csupán ürügyül szolgált. Sólymosék finnyássága nemcsak érthetetlen, értelmezhetetlen is, hiszen 2020 előtt nem sokat adtak arra, kivel borulnak össze.
Zavarkeltésként a szakadárok sajtója több magyar pártról beszél, és a történteket megosztottságnak próbálja eladni. Egy magyar párt van, a Szövetség. Sólymosék és Simonék a szlovák többség árnyékában, még a vegyesnél is felhígultabban, mindössze vadásznak a magyar szavazatokra. Esély nélkül. Számottevő választói réteget már nem tudnak megszólítani.
Persze, a politikai szemétdombért is meg kell dolgozni. Végképp múltidősítik magukat, csak a történelmi bűn emlékezete marad utánuk.
A Szövetség viszont most kapott történelmi esélyt. Már nem két nagy tömb áll egymással szemben, a párt a magyar érdekek, igények és elvárások egyedüli szószólója. Átesett a megtisztuláson, megalakulása óta nem volt olyan egységes, mint ma. Az Orbán-fóbia, a kritikátlan ukránimádat és a szivárványos zoknik már nem feszítik a pártot, a felvidékiségről, a magyar nemzethez való tartozásról, a háborúról, a genderről a párt vezetői hasonlóan gondolkodnak, nincsenek értékrendi viták, csak azonos érdekek: mindenekelőtt ismét helyzetbe hozni a felvidéki magyarságot.
Forró Krisztián jó irányba állította a hajót, biztosan kormányoz, Gyimesi a hajótatban teszi hihetetlen elszántsággal a dolgát, és mindenki egy irányba húz: ez látható az utóbbi hetekben. A kampány lendülete és hangneme, a felvetett témák, a kitűzött célok, a leírt program, a mozgósítás, most mind együtt hat, és ez erőt és hitet adhat a közösségünknek. A most sikerülhet érzését!
Látjuk, hol tartanak a szlovák pártok, a politikai kultúra kulturálatlanságot jelent, egymás sározásával, lefejelésével meg feljelentgetésével vannak elfoglalva. A déli országrészekben tartott kampánygyűléseiken ugyan bármit megígérnek, de elég csak felütni a programjaikat, egyik párt számára sem létezünk.
Mit nekik utólagos földelkobzás, állampolgársági törvény, vagy kisebbségi jogbővítés, nem oldanák, főleg javunkra nem, még a déli területek gazdasági felzárkóztatását sem érzik fontosnak.
A harcainkat magunknak kell megvívni. Ezt kellene mérlegelnie mindenkinek. Ott leszünk a döntéseknél, ott ülünk, amikor a lapokat osztják, vagy ismét csak kibicelünk. Egy félmilliós közösség történelmet is írhatna, ha elég bátor lenne, mi meg évek óta csak vergődünk.
Orbán Viktor Tusványoson gyenge teljesítménynek nevezte azt, hogy a felvidéki magyarság nem tudja magát megszervezni, nem tudja elérni a képviseletet. „Ennél azért többre van szükség, ha valaki a hazáért dolgozni akar az elszakított országrészekben” – mondta a miniszterelnök. Egyenes beszéd, fontos üzenet mindnyájunknak. Rajtunk a sor, tenni kell: a hazáért, a közösségünkért, és magunkért.
Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán
