Egy háború három története.
Két évvel ezelőtt tört ki az orosz–ukrán háború. Ez a látszólag tárgyilagos mondat máris azt mutatja, hogy ennek a háborúnak többféle története van, és a legegyszerűbbnek tűnő kijelentések mögött is állást foglalunk az egyik fél értelmezése mellett. A hivatalos orosz megfogalmazás szerint ugyanis ez nem háború, hanem „különleges katonai művelet”. A több százezer halott és a rengeteg rom természetesen nagyon is háborús következmény, de tény, hogy Oroszország és Ukrajna hivatalosan nem üzent hadat egymásnak, és a gyakori fogolycserék szerint létezik valamilyen érintkezés a hadseregeik és/vagy a titkosszolgálataik között. Ami azonban ennél is fontosabb, ha mégis háború folyik, az Moszkva szerint akkor kezdődött, amikor 2014-ben az ukránok lőni kezdték a két szakadár köztársaságot.
A konfliktus ilyen értelmezését nagyjából senki sem osztja az orosz határoktól Nyugatra. Már csak azért sem, mert a donyecki civilek szenvedésével párhuzamosan Moszkva az ukrán NATO-csatlakozás vélelmezett fenyegetésével is indokolja a két esztendővel ezelőtti inváziót. Ez utóbbi magyarázatot viszont a nyugati geopolitikai iskolákból sokan legalábbis megfontolandónak tartják.
A háború ukrán értelmezését amerikai és nyugat-európai kommunikációs szakemberek írták, és a legutóbbi időkig kizárólag ez jutott el a nyugati közvéleményhez. Ez a történet az ősöreg ruszofóbiára épül, amely a cárok, Sztálin és Putyin országát ugyanannak a gonosz birodalomnak láttatja, egyszerre félelmetes és gyenge, ördögien gonosz és mérhetetlenül ostoba fekete lyuknak a „szabad világtól” keletre. Mivel az inváziót mégiscsak az oroszok kezdték, voltaképpen elég lett volna ennek a tényével érvelni, de a nyugati propagandisták nem akarták összezavarni a texasi választók fejét a kijevi Ruszig visszamenő szláv történelemmel.
Így támadt Putyinnak száz különféle rákja, így halt meg havonta, így méregették vélt hasonmásai fülét, így fogyott el 2022 nyarára az oroszok lőszere, és így nyert meg minden csatát a diadalmas ukrán hadsereg. Tucker Carlson interjúja az orosz elnökkel azért robbantotta fel a nemzetközi médiát, mert a sok száz millió néző jelentős része már azon is elcsodálkozott, hogy Putyin él, és értelmes ember módjára beszél. Önmagában ettől persze nem biztos, hogy igaza van, de
az oroszellenes propaganda túltolása megbosszulta magát, és a hazugságok leleplezésének számított egy közepesen érdekes beszélgetés vele.
A nyugati demokrácia egyik legnagyobb értéke a sajtó szabadsága. Ez sajnos súlyos sebeket kapott az elmúlt két esztendő alatt. Mindenfajta orosz hírforrás betiltása, az oroszpárti megnyilvánulások elleni drasztikus, olykor büntetőjogi fellépés és az orosz kultúra elszigetelése nem fér össze a pártatlan és tárgyilagos elemzés követelményével. Nem véletlen, hogy abban az Egyesült Államokban kezdett el repedezni a propaganda vasfüggönye, ahol a sajtószabadság 1791 óta alkotmányos érték.
A New York Times persze nem oroszbarát lap, ahogy Kijevben panaszolják, de szerkesztői tudják, hogy Zelenszkij után is lesz újság. Ukrajnának, az ukrán népnek és persze az egész Európának az lenne az érdeke, hogy a nyugati vezetők egy kompromisszumos megoldáshoz vezessék el a kijevi rendszert. De az Európai Unió vezetői olyannyira a szélsőséges propaganda foglyai lettek, hogy tehetetlenül szemlélik az európai közhangulat és a washingtoni hatalmi játszma fordulatát.
Bár a frontokon még nem született egyértelmű eredmény, a geopolitikai gondolkodásban komoly győzelmet aratott a realista iskola, hiszen ez adja az orosz–ukrán háború leghitelesebb értelmezését. John Meersheimer már 2015-ben kristálytisztán levezette, hogy ha a Nyugat tovább erőlteti Kijev NATO-tagságát, akkor ezzel tönkreteszi Ukrajnát. Amerikai akadémiai körökben sokan hasonló véleményen voltak, és Angela Merkel is ezért küzdött a 2008-as bukaresti csúcson az ukrán NATO-tagság ellen. A realista iskola képviselői azt vallják, hogy a világ biztonsága a nagyhatalmak kölcsönös érdekbeszámítására épül, és bár nem kell szeretni Oroszországot, az ő biztonsági megfontolásaira is figyelemmel kell lenni. Nem Putyin szép szeméért, hanem a nukleáris háború elkerülése érdekében.
A realista iskola követői mondtak ki már a háború kezdetén három fontos tételt:
• Oroszországot nem lehet katonailag legyőzni,
• az orosz gazdaságot nem lehet szankciókkal csődbe juttatni,
• Vlagyimir Putyint nem lehet „színes forradalommal” belföldön megbuktatni.
Mára mindhárom állítás beigazolódott. Azt hiszem, nem szerénytelenség leírnom, hogy jó másfél éve én is ezeket a nézeteket képviselem itt, az Indexen. Nem oroszbarátságból, hanem azért, mert az amerikai realista iskola tanulmányozása és a magam józan esze erre a következtetésre vezetett. Ezt Nyugaton és sokan itthon is putyinizmusnak bélyegezték. De nagy baj lenne, ha a tisztánlátás és az igazság kimondása putyinizmusnak számítana. A realista iskola nem azt hirdeti, hogy adjuk meg magunkat Oroszországnak. Egy új biztonsági rendszerben egyszerre kell elfogadni Moszkva reális biztonsági érdekeit, és megerősíteni Európa katonai erejét a NATO jelenlegi keleti határán belül.
Európa békéjét sok évtizeden át a kölcsönös érdekbeszámítás és az elrettentés kettőssége biztosította, és így lehetne újabb generációk számára is megőrizni.
Persze érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az Oroszország katonai és gazdasági összeomlását, Putyin halálát, a készülő orosz forradalmat tényként hirdető neves nyugati szakértők, guruk, egész kutatóintézetek és kormányzati tanácsadók mire alapozták állításaikat. Ennyire nem értenek a szakmájukhoz, vagy tudatosan hazudtak? Ez a kérdés elvezet ahhoz is, hogy a demokratikus döntéshozatalt mennyiben veszélyezteti a szakértői vélemény propagandává züllesztése.
A magyar közvélemény alapvetően a realista iskolával azonosult, nem annyira tudományos ismeretei, mint inkább ösztönös békevágya alapján. Százszázalékos orosz propaganda legfeljebb a média legszélén jelent meg, a totális ukránpárti nézetet is csak néhány médium tolta, és még az ellenzéki közvélemény jó része is a mielőbbi béke híve. A közkeletű nézetekkel szemben az Orbán-kormány amúgy nem azonosul sem az orosz, sem a realista iskolával, hiszen hivatalosan Ukrajna 2014-es határainak a visszaállítását kívánja, beleértve a Krímet is. (Hogy mennyire őszintén, az más kérdés.)
Véleményem szerint azonban Magyarország érdeke egy olyan független, semleges és a kisebbségi jogokat garantáló Ukrajna lenne, amely józan területi kompromisszumok nélkül nem valósulhat meg.
A szerző volt európai parlamenti képviselő
Kiemelt kép: Jeff J Mitchell | Forrás: Getty Images
