Az újratemetés emlékezete.

Hét perc, ami megrengette Magyarországot. Orbán Viktor mindössze hét percig tartó beszédet mondott a Hősök terén Nagy Imre és harcostársai újratemetésén, ám négy évtizedes tabukat döntött le. Kimondta, hogy az oroszok menjenek haza, hogy az MSZMP pártállami diktatúrájának itt a vége, hogy a jövőnek szabad választásokkal kell elkezdődnie hazánkban, ötvenhat forradalmi napjainak pedig ott a helyük nemzeti nagylétünk kiemelkedő történései között. Június 16-án az újratemetés harminchatodik évfordulójára emlékeztünk.

Oscar Wilde írja: „éveket élhetsz anélkül, hogy igazán élnél, aztán egyszer csak az egész élet belesűrűsödik egyetlen órába.”

Krónikásként mondhatom, a kommunista korszak végnapjaiban szédítő módon felgyorsultak, összesűrűsödtek az események.

1989 januárjában Pozsgay Imre államminiszter egy interjúban kimondta a Kádár-diktatúra legitimációját megkérdőjelező kulcsmondatot: „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés.” Azon a tavaszon Kádár egy amerikai televíziónak adott interjúban még kijelentette, hogy Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni. Két hónapra rá az MSZMP rendkívüli pártértekezlete leváltotta legfőbb pártvezéri tisztségéből. Alig több, mint egy évre rá pedig még megérte a néhai mártír miniszterelnök, hatalmas tömeget megmozgató újratemetését.

Förtelmes bűnök terhelték a lelkét. Bizonyára ez is közrejátszott végnapjai teljes zavarodottságában. 1958. június 16-án hajnalban a kivégzett Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst – hogy nyughelyüket senki ne ismerje és látogathassa – az Országos Börtön sétálóudvarán földelték el. Az országgal másnap tudatták a kivégzések tényét, azt azonban a beavatottakon kívül senki nem tudta, mi történt a holttestekkel. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én a koporsókat kiásták, kátránypapírba drótozva az Új köztemető 301-es parcellájában földelték el őket, jeltelen sírokba. Arccal a föld felé. A sírok fedőneveket kaptak, Nagy Imre sírjának fedőneve Borbíró Piroska volt.

„Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”– írta versében Nagy Gáspár 1983-ban. A cenzúra kigyomlálta. Így hát ezrek tanulták meg, adták tovább szájról szájra ezeket a sorokat.

Felvirradt az újratemetés napja, 1989. június 16-án. Az MSZMP – ha már elsöpörni nem volt képes – élére állt a szervezésnek. Az volt a terv, hogy kisajátítja az antikommunista forradalom örökségét. Néhai Hankiss Ágnes kutatásai világítottak rá először, hogy micsoda manipulációs készülődés előzte meg a megemlékezést, óriási állambiztonsági, belügyes hadsereg és médiapribékek dolgoztak azon, hogy az ellenzéknek legfeljebb statiszta szerep jusson az állampárt átváltozásához.

E sorok írója Zelei Mikóssal közösen, részletesen tudósított az eseményről a Magyar Hírlapban. Már ezt sem tudták, merték megakadályozni az elvtársak. A gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok homlokzata előtt sorakoztak Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsói és az ismeretlen mártírokat jelképező üres koporsó, melyre lyukas magyar zászlót terítettek.

A budapesti Hősök terén 250 ezer ember vett részt a szertartáson. Az állami televízió egésznapos egyenes közvetítést adott az eseményről. Előző este a rádióban és a televízióban egyaránt felhangzottak az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökének az utolsó szó jogán elmondott szavai. Kádár János 1989. július elején ugyanazon a napon hunyt el, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentette Nagy Imrét és társait.

Egy percre megállt az élet, 12,30-kor országszerte megszólaltak a harangok.

Az emelvényen egymást követték a szónokok, Nagy Imre egykori harcostársai és a koncepciós perek túlélői. Utánuk Orbán Viktor következett, aki a hivatalos program szerint a fiatalok nevében kapott szót. Csurka István volt az, aki a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjában követelte, hogy Orbán álljon ott a pódiumon, hiszen ötvenhat javarészt a fiatalok műve volt.

Vonakodtak az elvtársak, de úgy gondolták, egy rövid beszéd elszáll a széllel. Pedig haragudtak Orbánra, mert ő volt az egyetlen, aki előzetesen nem volt hajlandó bemutatni a szövegét.

A nagyközönség számára ismeretlen fiatalember történelmi beszédet mondott. Idézzük fel:

„…ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket, és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlen…. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk, magyar fiataloktól a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz, sőt ki tudja hány évünk is ott fekszik…. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának… ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát… nekünk az kell, hogy az uralkodó párt, ha akar se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk.”

A huszadik századi magyar történelem egyik legfontosabb beszédeként méltatták és méltatják ma is az elhangzottakat. Olyan jelentőségűekkel említve együtt, mint Churchill harcba hívó beszéde 1940-ben. Martin Luther King híres „van egy álmom” kezdetű beszéde az egyenlőségért és szabadságért 1963-ban. És II. János Pál bátorító szavai: „Ne féljetek!”, 1978-ban.

Azon a nemzetegyesítő napon öt órán keresztül zajlott a tiszteletadás, az emberek szűnni nem akaró sorokban járultak a ravatal elé virágaikkal. A temető kapujában újabb százak várták a menetet, hogy utoljára búcsút vehessenek a halottakról. Megrendítő volt, ahogyan Darvas Iván és Mensáros László, a két meghurcolt színész óriás betűrendben felolvasta a több mint kétszáz kivégzett nevét.

Idén a XXI. század Intézet színvonalas konferenciával adózott a sorsfordító nap emlékének. Megszólalt Orbán Viktor is, felidézve a történteket így summázott: „ma is bátorság kell, hogy szabadok maradjunk.”

Borítókép forrása: Facebook/Orbán Viktor