Egyesek úgy állították és ma is úgy állítják be történelmünket, mintha az vereségek sorából állna, ami szerintem végtelenül beteges szemlélet. Mítoszrombolással helyrehozhatatlan károkat okozunk – hangsúlyozta a nagy sikerű Hunyadi-sorozat írója, Bán Mór a vele készült interjúnkban, aki azt is elárulta, hogy Hunyadi János után Mátyás királyról is szeretne egy regénysorozatot írni.

A város, amelynek templomtornyából harangjáték hirdeti, hogy kiállítja nyalka verbunkját. A város, ahol az irodalom otthon érezheti magát. Itt járt Petőfi, Jókai, Katona József és még nagyon hosszan sorolhatnánk az itt tanuló, alkotó, munkálkodó írókat, költőket. És itt született, él és alkot kortársaink egyike, akinek köszönhető, hogy elkészült a Hunyadi filmsorozat. Bán János, írói álnevén Bán Mór – az írói nevet Jókai tiszteletére választotta – Kecskemét híressége, bár biztos vagyok benne, hogy a jelzőt túlzónak tartaná, ugyanis kevés szerényebb emberrel találkoztam, mint ő.

– Scifi és fantasy regények írójaként indult, ma meg arról beszélhetünk, hogy sikeres történelmi regények alkotója. Csakhogy a kettő nagyon más. A fantasy művekben – az elnevezése is tudatja – a képzelet uralkodik, az írói fantáziának semmi sem szab határt. Nem így a történelmi alapú regényeknek, ott nem elég a fantázia, sok-sok kutatásra, korismeretre van szükség. Rengeteg munka, sok-sok idő. Főképpen, ha a művek nem vékonyka füzetek, hanem vaskos kötetek, mint például a Hunyadi sorozat. Mikor van erre ideje egy dolgozó embernek?

– Ez a legnehezebb része az életemnek, az idő. Viszont az írás akkor is fontos, ha nem ez a hivatalos munkám. Mindig csodálkozom, amikor elkészülök egy-egy kötettel, hogy sikerült összehozni. Van a Worldnek egy olyan szolgáltatása, hogy megmutatja, mennyi időt dolgoztam az írással és én ezt soha nem merem megnézni. Elképesztő számokat mutatna. Viszont aki szeret írni, az nem sajnálja rá az időt. Azt az időt, amit az átlagember szórakozással, barátokkal, kirándulással, a hobbijának élve tölt, nekem ilyen választási lehetőségem értelemszerűen nincs. Vannak nehéz és nehezebb időszakok, mint például most, amikor a főállásom több időt igényel, de ha marad egy fél órám, akkor azt írással töltöm. És

ha megjelenik egy új kötetem, az mindig erőt ad ahhoz, hogy nekiveselkedjek a következőnek.

– De miért fordult az elméletileg könnyebb fantasytól a lényegesen nehezebb történelmi regény felé?

– Tulajdonképpen diákkorom óta írok, scifivel kezdtem, viszont soha nem terveztem, hogy író leszek. Csak játéknak, szórakozásnak indult. Viszont olvasóként mindig vonzottak a történelmi témák. Akkoriban az ifjúsági regények jó része is történelmi tematikájú volt, a magyar történelem különböző korszakai ezért számomra már ismert területek voltak, de a kilencvenes évek vége felé rájöttem, hogy a magyar könyvpiac nem igazán kezeli megfelelően ezt a témát. Nagyon szerettem Robert Merle történelmi ihletésű könyvsorozatát és nem értettem, hogy ha egy francia író ilyen sikeresen képes feldolgozni történelmük egy korszakát, miért nincs hasonló a mi mai irodalmunkban? A kiadókkal is megbeszéltem ezt, és azt a választ kaptam, hogy

a magyar írókat nem érdekli a régmúlt, és azt kellett látnom, hogy ez így is van.

Tudtommal Szentmihályi Szabó Péter tervezett egy 10 kötetes ilyen sorozatot, amiből több könyvet sikerült megírnia, másról nem is tudok, de engem felvillanyozott, hogy léteznek ilyen kísérletek. Ezért vágtam bele én is.

– Gyanította, hogy ez mennyi előkészületet igényel?

– Azt egy laikus is gyaníthatja, hogy nem kevés időt és kutatást igényel az előkészület, én

úgy gondoltam, szánok rá egy évet. Amiből 10 év lett, az anyag pedig csak egyre gyűlt.

Közben írtam ezt-azt, de a Hunyadihoz nem mertem hozzáfogni, ráadásul rájöttem, hogy éppen a kutatás a legérdekesebb része a munkának. Viszont felfogtam azt is, hogy ha nem kezdek hozzá a regényhez, soha el sem készülök vele.

– Az író nem történész, mégis kutatnia kell? Akkor minek kellenek a történészi kutatások?

– Hát igen, a történészek. Egyesek megsértődnek azon, amikor elmondom, hogy nekik csak a történelmi tényekkel van dolguk. Az írónak ellenben az ő munkáikon kívül meg kell ismernie a korról született irodalmi műveket, megtudni, hogy milyen volt az adott korszak gasztronómiája, öltözködési stílusa, hogyan éltek akkor az emberek, szóval ezernyi apróságról tudni kell. Tehát

az ember támaszkodik a történészek munkájára is, de azon túl sok mindent ismernie kell.

– A nagy sikerű könyvsorozatból megszületett a szintén nagy sikerű tévés sorozat. Vajon a könyvek vitték sikerre a filmet, vagy a film tette sikeressé a könyveket?

– Szerintem ez oda-vissza ható folyamat. Tehát ha van egy adott piacon egy viszonylag ismert vagy sikeres könyvsorozat, abból nyilván nagyobb eséllyel készül filmváltozat, ami pedig növeli a könyv népszerűségét.

– Meglepte, hogy filmsorozat készült a Hunyadiból?

– Valójában nem. Nagy gondot fordítok arra, hogy filmszerűen írjak, olvasóként is azokat a könyveket szeretem, ahol filmként jelenik meg előttem a történet. Ezért a kezdetektől tanulmányoztam ennek az írói technikáját, hogy hogyan lehet így írni.

Már az első kötet írásánál ott volt a gondolataimban, milyen furcsa, hogy Hunyadi Jánosról soha nem készült magyar film.

Hogy van az, hogy egy ilyen nagy történelmi alakról nem tartották fontosnak történelmi filmet vagy sorozatot készíteni? Reméltem, hogy ha nem szúrom el, tehát ez egy relatíve sikeres vállalkozás lesz és az olvasók szeretni fogják, akkor hátha éppen ez lesz az a kiindulási alap, ami megindítja egy filmes fantáziáját. Ami azért fontos, mert nem is vitás, hogy sajnos sokkal több ember néz tévésorozatot, mozifilmet, mint ahány ember olvas.

– A sikerre játszott?

– Ki ne akarna sikeres lenni? De nem ezért írtam a Hunyadit, hanem mert

azt akartam, hogy minél több olvasóval megszerettessem a hőseinket, felkeltsem az érdeklődést irántuk.

Lám, a könyvek, de még inkább a  tévésorozat miatt a nézők, olvasók nagyon nagy százalékánál sikerült elérni ezt, felkelteni kíváncsiságukat, megismertetni velük történelmünk egy fényes epizódját. Erre bizonyíték, hogy az interneten megsokszorozódott a Hunyadi névre keresések száma.

– Egy személyes kérdés: milyen érzés gyilkolni a saját hőseit? Mármint átvitt értelemben, hiszen közreműködött a filmsorozat elkészítésében, ami azt is jelentette, hogy a 12 kötetből a kényszerű rövidítés miatt sok szereplőt ki kellett hagyni.

– Ha úgy közelítem meg a kérdést, hogy a saját művemet gyilkolom, az borzasztó rossz lett volna, én viszont meglehetősen tudatosan, teljesen máshonnan közelítettem meg a helyzetet. Onnan, hogy a feladat egy jó, látványos tévésorozat elkészítése és ennek a célnak mindent alá kell rendelni. Már az elején tisztáztuk, hogy ha ez egy 5 évados sorozat lenne, sok minden beleférne, ellenben

10 részbe kell sűríteni a történetet, ami eleve rengeteg kompromisszummal jár.

Így olyan is előfordult, hogy én javasoltam kihagyásokat, mert úgy éreztem, a kérdéses jelenet nem viszi előre a mozit. Vagyis nem szabad hiúsági kérdést csinálni a dologból. Én a könyveket írtam, a hibái és erényei száz százalékban az enyémek, a tévésorozat viszont egy alkotói gárdának a munkája. Azzal vigasztalom magam, hogy nagyon sok emberhez fog eljutni, és biztos vagyok benne, hogy lesznek, nem is kevesen, akik el fogják olvasni a regényeket és utána fognak nézni a részleteknek. Rá fognak keresni a történelmi tényekre, a karakterekre, úgyhogy nekem ez erőt adott.

– Amikor Hunyadiról beszélünk, sajnos ma Magyarországon bizonyos körökben ez nem kívánatos téma. Mert titkon, sőt sokszor nyíltan is azt vallják, hogy a magyarság sikertelen náció. Ezért aztán az élő fába is belekötnek, csak, hogy valami rosszat mondhassanak a sorozatról.

– Évtizedeken át a kultúrpolitika  azt hirdette, hogy vesztesek vagyunk, nincs okunk büszkének lenni a történelmünkre, meg arra, hogy magyarok vagyunk. Én ezt gyűlölöm, ez egy aljas hazugság.

Minden munkám arra irányul, hogy ezen a mentalitáson változtassak, mert szerintem van okunk rá, hogy büszkék legyünk. Viszont semmi okunk a szégyenkezésre, egy fikarcnyit se rosszabb a történelmünk, vagy bűnösebb, vagy negatívabb, mint bármely nemzeté.

És látom, igen van, aki már attól rosszul érzi magát, hogy egy ilyen sorozat elkészül. Aztán van a történészek egy része, akik szerint a régi korok történetírása idealizált, ezért kötelességüknek érzik, hogy ezt visszafordítsák. Deheroizálnak és ezzel át is estek a ló túlsó oldalára. Komoly energiákat fordítanak arra, hogy bebizonyítsák, a győzelmünk nem is volt olyan nagy győzelem, a harcunk nem is volt olyan hősies, meg se történt, de ha megtörtént is, az ellenfél nem is volt olyan erős, nem is volt ott annyi török, mi sokkal többen voltunk. Azt gondolom, hogy ez az alapállás beteges lelki alkatot feltételez, az idealizáltnak hitt képet szeretnék lerombolni abban a tévhitben, hogy ezzel az objektív valóságot mutatják be. Csakhogy ez nem így van. Az esetek többségében hajánál fogva előrángatott érveléssel, egészen elképesztő állításokkal próbálkoznak és

az a gyanúm, hogy egyes történészek esetében ez semmi más célt nem szolgál, mint, hogy a lelkesedést csillapítsa.

– Gondolja, hogy ez a kifogások egyedüli oka?

– Nem, hiszen vannak olyan történészek, akik jószándékúan mondják el kritikájukat, a tényekhez ragaszkodva szeretnék kijavítani az írói hibákat. Csakhogy

semmit sem kell kijavítani. A regény fikciós műfaj, nem a valóság hű másolata.

Nem állított olyat sem Gárdonyi, sem Jókai, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy leírták. Ugyanakkor tény, hogy a társadalom nem a történészek munkája révén alkot képet egy korról, hanem a művészet, az írók munkái alapján. Nehéz egy történésznek elfogadnia, de tény, hogy bár Eger ostromáról sok hiteles történészi munka született, de miután Gárdonyi megírta az Egri csillagokat, utána bármit csinálhat a történész, a regény alapján mond véleményt az olvasó a történtekről.

– Említette a deheroizálási szándékokat, amiben akár tagadjuk, akár nem, politikai érdekek is megnyilvánulnak. A kommunisták is, a mai neoliberálisok is igyekeztek és igyekeznek kudarcok sorozataként bemutatni a magyar történelmet.

– Ezt bebizonyítani a magyar történelemről igencsak nehéz, de nekik valóban majdnem sikerült. Sok energiát fektettek ebbe. Én történelem szakon végeztem, és mondjuk a kalandozások kora kapcsán csak két vesztes csatáról tanultunk. A pozsonyi csatáról meg egyetlen hangot sem. Mi ez, ha nem tudatos deheroizálás? Valóban

úgy állították és egyesek ma is úgy állítják be történelmünket, mintha az vereségek sorából állna, ami szerintem végtelenül beteges szemlélet.

Voltak persze vereségek, tragédiák, nem is kevés, de még több a siker, a hősies helytállás. Elhiszem, hogy a Millenium korában, vagy a két világégés közötti időben a történelemírás inkább idealizált volt, ezt azonban nem lehet és nem is szabad mítoszrombolással ellensúlyozni, mert azzal helyrehozhatatlan károkat okozunk. Ezért is fontos például

a Hunyadi sorozat, ami visszaadhatja a hitet, azt sugallja, hogy tudunk győztesek lenni, ha kell, akkor is, ha az esélyek ellenünk szólnak.

Nem egy példánk van erre, ezeket a példákat pedig be kell mutatni, mert ezek történelmünk, nemzetünk részei és ma azért vagyunk itt, mert ők nem csak magukért, de értünk is áldozatot hoztak.

– A 14 kötetre tervezett Hunyadi sorozat végéig még hátra van két könyv. És azután?

– Azután szeretnék Hunyadi Mátyásról is regényt, regényeket írni. Róla jó esetben a rajzfilmekből és a mesékből hallottak nagyon sokan, talán még annyit is tudnak, hogy igazságos király volt, de uralkodásáról, a valóságos Hunyadi Mátyásról csak nagyon keveset. Van tehát még pótolni való bőven.

Szerző: Ifj. Tóth György

Címlapkép: Mónus Márton / MTI