Nekünk jobban esik a felháborodás, mint a tájékozottság megnyugtató érzése. És ebből a bajunkból valahogy nem akarunk kigyógyulni?! Németh Miklós Attila írása.

– Kész káosz, ami itt van – lépett ki a sorból egy fölháborodott hölgy, miután felvilágosították, hogy nem itt kellene várakoznia. Itt vérvételre gyülekeznek a páciensek, ő pedig a sorszámát lobogtatva még csak a bejelentkezésre vár. A felismerést követően egy szirénázó mentőautó lendületével tört előre a váróterem fogadó ablakainak egyikéhez, mert lehet, hogy közben már szólították? Az ablak mögötti fehérköpenyes hölgy forgatja a cédulát és közli: ezt a számot itt nem is fogják hívni. Ez itt ugyanis az egyes labor, a hölgyet pedig a kettesben várják.

Mindez történik úgy, hogy a bejárati ajtóval szemben két nagyméretű tájékoztató tábla fogadja az érkezőt. Az egyiken az áll, hogy akinek időpontja van, ne a betegfelvevőknél türelmetlenkedjék, hanem kérjen sorszámot valamelyik automatából. Mert ilyen van balról is meg jobbról is. Csak TAJ-szám kell hozzá. A falméretű tájékoztató tábláról pedig bárki megtudhatja, hogy melyik szakorvost hol érdemes keresni. Erre írták föl azt is, hogy az I-es labor jobbra, a II-es pedig balra található.

De nekünk jobban esik a felháborodás, mint a tájékozottság megnyugtató érzése. Fölfokozott állapotban jobb a közérzetünk. És ebből a bajunkból valahogy nem akarunk kigyógyulni?!

A sürgősségi ambulancia mentőse türelmes egykedvűséggel válaszolgat betege kérdéseire. A középkorú férfi azt kéri számon az ápolón, hogy miért hozta be a kórházba. A pattogós faggatózás közepette telefonálna, de nem éri el a hívott felet. A párbeszédből kisejlik, hogy valamelyik hozzátartozóját hívhatja, aki viszont feltételezhetően azért nem vállalja a beszélgetést, mert nem lenne könnyű szót érteniük. Gesztusaiból, hanghordozásából és fésületlen mondataiból egyértelmű a zavarodottsága. Családtagjai kérték a segítséget, miután a férfi – zaklatott állapotában – veszélyt jelentett a közvetlen környezetére. A mentősök „beszélgetésterápiája” az ideggyógyász érkezéséig szóval tartotta a méltatlankodót, aki azután egészen a kezelő ajtajáig magyarázta tovább a helyzetét.

A mentősök adminisztrálnak, váltanak néhány személyes szót az ismerős ügyeletesekkel és egy, az automatából vásárolt kávé kortyolgatása után indulnak újra az ismeretlenbe, az újabb hívás vagyis az újabb kihívás felé.

A sürgősségi rendelés reggelig tart. A nappalosok és az éjszakások körülbelül egy órán át együtt dolgoznak. A műszak végén járók a még megmaradt zárójelentéseket írják, az éppen érkezettek pedig napindító „értekezletet” tartanak. Ezért aztán csak a betegfelvételnél jelentkezők számára meglepő a nyilatkozat tartalma, amelyben az aláíró elfogadja a vizsgálati idő várható hosszát, ami akár 12 órán át is eltarthat.

A csapat tervszerűen, gyorsan, de kapkodás nélkül dolgozik. Mindenki azonosítható. Zöldben vagy fehérben az orvosok vannak. Szürkében az asszisztensek, ápolók, betegtologatók. Feketében a takarítók. A legtöbben fiatalok. Ők könnyebben vállalják az éjszakázást. Látszik rajtuk a szakmai magabiztosság kiegyensúlyozott nyugalma. Szükségük is van rá, mert tele a váróterem. A kék, piros és citromsárga székek egyike-másika persze üres. A Covid 19 óta óvatosabbak lettek az emberek. Még a metrón vagy a buszon sem ülnek egy idegen mellé. Főleg nem a rendelőben. Inkább föl s alá járkálnak, kimennek a folyosóra, de hallótávolságon belül, mert bárkit, bármikor szólíthatnak.

A vérvétel rutinmunka. A fiolák megtöltése után nagyobb szünet következik, mert a laboratóriumi elemzéshez idő kell. Aztán a belgyógyászé a beteg. Vizsgálat, EKG, ultrahang, majd végül a szakorvos. A felsoroltak között órák is eltelhetnek. Közben van, aki kéretlenül is elmeséli az életét, bemutatja valamennyi teniszpartnerét. Más a telefontöltőjét hozatja be a férjével, de akad, aki már eleve kísérővel jött.

A doktornő, beteglappal a kezében, egyeseket arról győzköd, hogy maradjanak néhány napot kórházi kivizsgálásra, miközben van, aki azért könyörög, hogy maradhasson.

A néhány éve fölújított épületben mindenütt színes ábrák, tájékoztató feliratok és emberként szolgáló emberorvosok. Többen külföldi munkavállalásból jöttek vissza. Mások már eleve el sem mentek. Nem minden a pénz, de igenis, számít!

A mai rezidensek ötször annyi fizetéssel kezdenek, mint 15 évvel ezelőtti pályatársaik. Akik meg akkor szakvizsgáztak, most mestereikhez képest is hétszeres bért kapnak. A szolgálatuk javát már letöltött orvosok fizetése a 2010-es tízszerese.

Semmelweis Ignác Bécsből hazatérve, fizetés nélküli, tiszteletbeli főorvosként vette át a Pest város közkórházaként működő Szent Rókus Kórház szülészeti osztályát, amelynek vezetéséhez kiváltságos, de az orvostársakban ellenérzést kiváltó jogokat is kapott. 1855-ben kinevezték az egyetemen az elméleti és gyakorlati szülészet tanárává, de még két évig párhuzamosan a Szent Rókus Kórházban is dolgozott. Munkásságával 0,85 százalékra leszorította a gyermekágyi lázban elhunytak arányát.

Az anyák megmentőjének szobra ma a kórház melletti utcában áll. Carrarai márványba faragta Stróbl Alajos. Mellékalakjait feleségéről és kisfiáról mintázta. De magyar kezdeményezésre van már szobra Semmelweis Ignácnak a világ a számos országában. Buda tabáni városrészében született. Egykori szülőháza 60 éve ad helyet az Orvostörténeti Múzeumnak, és itt van a professzor sírja is.

Az orvosok, nővérek, műtősök és ápolók életében összefolynak a napok. Dolgoznak vasárnap, húsvétkor, szilveszterkor, vagyis mindig, ha szólítja őket az élet szolgálata. Egyetlen saját ünnepük van, Semmelweis Ignác születésnapja.

Gondoljunk rájuk megértő tisztelettel!

Németh Miklós Attila