Préselt búzát is örököltem az imakönyvemmel. Utolsó szála ez annak a vetésnek, amelyet abban az évben arattak, amelyben a könyvecske eredeti tulajdonosa a cséplést már nem élhette meg. A születésnapja előtti vasárnapon indultak a határba minden évben, hogy imába és énekekbe foglalják az Istentől remélt reményt.

Régi hagyomány elevenedett újra a kilencvenes évek elejétől. A rendszerváltoztatás előtt még a feltámadási körmenet is a templomkertbe szorult. A közlekedés és a közlekedők szabadsága volt a tiltás indoka. Ott és akkor, amikor a falut egyetlen busz hagyta el reggel, ami aztán csak este jött haza. Napközt néhány szekér vagy lovaskocsi zörgött végig a szűkre kövezett makadám úton. Motor is alig, személyautó meg még ritkábban. De a fohász meghallgatásra talált a hatalmas platánok alól is. A rendszerváltoztatásig az úrnapi sátrak is behúzódtak a templom mellé, a búzaszentelés munkaegység fedezetéről meg egyszer sem szavazott a téeszcsé közgyűlése. Az utóbbi évtizedekben tehát boldogan poroszkált az útmenti feszülettől a vetésig az is, aki emlékezett és az is, akit emlékeztettek. A szenteltvíz gyógyerővel hullott a harsogó gabonalevelekre, hogy összekapaszkodva a közösen mondott imával, erőt adjon a tavaszi és a nyári munkákhoz. Egészségben éltessen mindenkit az őszi betakarulásig, és tartsa is meg az együtt imádkozókat a jövő évi Márk napot követő vasárnapig, a következő búzaszentelésig. A szenteltvízzel meghintett – még szárba szökkenés előtti – növényből aztán ki-ki a szándéka és hitének ereje szerint tépett egy csokorral. Került belőle a kenyeres kosárba, betegség esetén a gyógyteába. Ablakra erősítve vihar ellen, vagy mint nálunk, az imakönyvbe.

„Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak” – törnek elő a tavaszi lombok sűrűjéből Federico García Lorca Alvajáró románcának sorai. A szabadságvágytól fűtött fiatal andalúziai művészt a gyűlölet gyilkolta meg. A festőként, drámaíróként, rendezőként és zeneszerzőként is zseniális költő sorai vászonra kottázott, olajfesték illatú sirató énekként szólalnak meg. A zöld hangneme, szemkápráztató árnyalat-orgiája, reményt ígérő fényjátéka, a tavasz lelket perzselő lehelete. A Nap letekint az ártéri kocsányos tölgyre, a szél belekap a nyárfavirág fátyol lebernyegébe és felhőt tüsszent, lágy, permetező esőt. Küldi az Isten az életet ígérő vízcseppeket, ember, neked és mindenkinek.

„Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra.”

Nagy László fordítása meglehet lorcásabb az eredetinél. Élnivágyást idéz a pusztulásba, mert nem élheti túl a békétlenséget az, aki nem remél. A száz éve született költő József Attilához fohászkodott:

„te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges!”

Amikor a fasiszta pribékek megölték a spanyol költőt – mintha megérezte volna saját sorsát – Radnóti Miklós így siratta Lorcát: „Mert szeretett Hispánia s versed mondták a szeretők, – mikor jöttek, mást mit is tehettek, költő voltál, – megöltek ők.”

Összetört tojás hever a járdán. Frissnek látszik. Elkenődött sárgájából nehezen fejthető meg, hogy mekkora lehetett mielőtt a földre pottyant. Az meg, hogy milyen madár kelhetett volna belőle, ornitológusi feladvány. Szememmel a fenyőfa ágai közt kutakodom. Keresem a felelőtlen vagy ügyetlen tojót, próbálom megpillantani az ágak közé rejtett fészkét.

A téli etetőről tudom, hogy sokféle madár birodalma a kertünk. Cinegéből, pintyből, vörösbegyből, sőt, verébből ismét számos példány repdes, de függött már a faggyús gombócon ökörszem is. Ezeknek a tojásai aprók. A rigók, szajkók, zöldküllők és kisebb nagyobb fakopáncsok sem jöhetnek számításba. A varjak és szarkák ügyes fészekrakók, úgyhogy maradnak a galambok. Ha nem is az örvösékét, de a folyamatos burukkolással udvarló balkáni gerle családját könnyen érhette a tojásvesztés balesete.

Túúúdom, túúúdom – mondogatta a gerle, miközben a szarka igyekezett átadni otthonteremtő tudását, ám madártársa még a szárnyát sem billentette. Elszállt a füle mellett. Így aztán a hevenyészett gallyakon ülő gerle inkább tekinthető hajléktalannak, mint lakástulajdonosnak. Az összetákolt családi fészekről pedig egy óvatlan mozdulat is leguríthatta a tojást, ezzel veszélybe sodorva a jövő nemzedékét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy vadgalambék erre az otthonteremtő alaposságra – egyidőben akár több faágon is – képesek, kedvezményes hitel nélkül is.

Már a gólyák is költenek. Olyan villanyoszlopok tetején, amelyekre mesterségesen építettek fészektartót. De Portugáliában láttam már gólya-lakótelepet is. Az antenna-tornyon szintenként, egymás fölött fészkelnek, családi otthonuk szilárd alapja egy-egy parabola. Fészkelésre alkalmas kéményt Magyarországon már alig találnak kedves madaraink. Ahol igen – mint például Mesztegnyőn –, ott az erre kíváncsiak percről-percre követhetik a gólyák életét a fészekrakástól az utódok első szárnypróbálgatásáig. Van persze a gólyáknak városuk is, igaz, Trianon óta már nem Magyarországon. A települést a Fertő-tó osztrák oldalán kell keresnünk. Ruszt lakói különös módon figyelnek a gólyákra, és „megkoronázzák” a kéményeket azért, hogy a madarak biztonságban költhessenek, az emberek pedig baj nélkül használhassák a kemencéket, kályhákat, tűzhelyeket.

…Ezekben a napokban persze, nem a madarakra, hanem egyetlen kéményre figyel a világ. Közben a keresztények azért imádkoznak, hogy mielőbb szálljon fel a fehér füst, és azt találgatják, hogy ez a kereszténység megtorpanását, megmaradását vagy megújulását jelzi-e?

Szerző: NéMA
Címlapkép: Freepik