Húsvét. Nem tudom, van-e még egy olyan ünnepünk, amely gyásszal kezdődik és örömmel végződik? Lehet, hogy van, én nem tudok róla. Szomorú napok, hetek előzik meg, a felkészülés, elmélyülés, számvetés hetei – a negyven napos böjt ideje. Annak ideje, hogy átgondoljuk, mit jelent számunkra kereszténynek lenni.

Vajon jó keresztények vagyunk? Egyáltalán, keresztények vagyunk-e? Hát…

A Megváltó feladatot adott nekünk, azzal bízott meg minden keresztény embert, vigyük hírét a világban a tanításnak és hirdessük az igét, bátran valljuk meg hitünket akkor is, ha ez nehéz, akkor is, ha gúny és üldöztetés a következménye.

Ezt tesszük? Aligha. Vannak a meghunyászkodásnak, gyávaságnak apró és nagyobb jelei, a következmény pedig egyértelmű. Európában már teljes egészében, a közép-kelet-európai országokban pedig jelentősen visszaszorult a vallás, a hit. Sokhelyütt már szabadon gyalázhatók a keresztények, sőt, akadnak olyan államok, ahol az új honfoglalók (illegális bevándorlók) jogai messze megelőzik az őshonos keresztényekét.

Csak néhány példa. Londonban százak és ezrek imádkozhatnak a köztereken Allah nevével a szájukon, senki meg sem próbálja ezt megakadályozni. Nekik lehet. De nem lehet némán imádkozni – nem térden állva, úgymond „provokatív” módon, csupán imára kulcsolt kézzel – egy abortuszklinika előtt, mert jönnek a zsaruk és elviszik az illetőt. Nem szólíthat fel megtérésre egy keresztény pap nyílt téren, mert elviszik a zsaruk. Nem tudósíthat senki büntetlenül egy erőszaktevő muszlim peréről, mert lecsukják érte!

Finnországban törvény elé citálják azokat – köztük Päivi Räsänen finn kereszténydemokrata parlamenti képviselőt, volt belügyminisztert, aki a Szent Bibliából vett idézetet merészelt megjelentetni Facebook-bejegyzésében -, akik nem támogatják lelkesen az LMBTQ mozgalmat. Vajon állítottak-e valaha is bíróság elé olyan embert, aki a transzneműség harcos képviselője, a kisgyermekek szexualizálásának élharcosa? Erre még nem volt példa.

Németországban egyre gyakoribb a templomok megtámadása, gyújtogatás, a keresztény közösségek zaklatása – természetesen büntetlenül. Keresztény templomok sokaságát zárják be, alakítják mecsetté, áruházzá, közösségi központtá. Levétetik a keresztet az iskolákban a falról, akkor is, ha keresztény iskola, mert „sérti a muszlimok érzékenységét”. Lekerül az étlapokról a disznóhús, mert a muszlimok ezt akarják. Átnevezik a karácsonyi vásárokat „téli vásárrá”, megtiltják a betlehemek állítását, csak azért, hogy az új hódítók érzékenységét ne sértsék.

Hát a keresztények érzékenységével ki törődik?

Minderre mi a mai keresztények válasza? Jobb esetben a szabadkozás, védekezés, rosszabban a visszahúzódás, konfliktuskerülés. Ami önmagában nem lenne baj, hiszen a tanítás arra int minket, hogy még ellenségünket is szeressük, hogy az ellenünk elkövetett bűnökért is bocsássunk meg, ám a megbocsájtást meg kellene előzze a megbánás, bocsánatkérés, amiről szó sincsen.

Mellesleg nem csupán a keresztény tanítások, de az egyszerű polgári igazságérzet is azt diktálná, hogy a bűnt ugyan bocsássuk meg, de a bűn velejárója a jogos büntetés is, na ez rendszeresen elmarad, persze csak akkor, ha az új hódítók követik el a bűnt. Velük kapcsolatban mindig ott a magyarázat: zavart elme, más kultúrkör, elszigetelt eset. Ellenben ha – nagyritkán – mondjuk egy rendőr lép fel az agresszív migránssal szemben, na akkor a törvény teljes szigorával lesújtanak – a rendőrre.

Lehet, hogy már késő. Lehet, hogy sok nyugati országban a keresztények elkéstek azzal, hogy szembeszálljanak az őket ért hátrányos elbánással. De mi a helyzet Magyarországon?

Itthon bátor keresztények vagyunk? Megmutatjuk magunkat és hitünket?

A kommunizmus idején templomba járni ugyan nem volt tiltott (már az után, hogy lefejezték a keresztény egyházakat, szétzavarták a szerzetesrendeket, felszámolták az apácarendeket, elvették az egyházi birtokokat, iskolákat, kórházakat, bebörtönöztek, internáltak vagy meggyilkoltak papokat és apácákat), de nem volt tanácsos ezt nyíltan vállalni. A húsvéti körmenetre is olyan templomi közösséghez volt tanácsos csatlakozni, amely lakóhelyünktől jó távol esett. Már azoknak, akik nem akarták elveszíteni az állásukat. Ha pedig kiderült, hogy egy házaspár megkereszteltette gyermekét, tanácsos volt ezt a nagymamára fogni…

Az előző rendszer belénk nevelte, hogy titkoljuk hitünket. Rendben van, az életösztön alkalmazkodást, sőt rejtőzködést követelt tőlünk.

De mi a helyzet a rendszerváltás után?

Egy ideig újra megteltek a templomok, már nem jelentett veszélyt, ha valakiről megtudták, hogy vallásos. Ám ahogy múltak az évek, úgy fogytak a templomba járók, mondván, „a hit a fontos, nem az, hogy a templom lépcsőjét koptassuk”. Ami lefordítva ennyit tesz: „kényelmetlen kereszténynek lenni, és ha kiderül rólam, hogy hívő vagyok, sokan kigúnyolnak, hát kell ez nekem?”

Aztán leszoktunk az olyan „felesleges külsőségekről”, mint az, hogy ha elmegyünk egy templom előtt, illő keresztet vetni. Elmaradt az étkezések előtti ima, alig kezdődik úgy egy családi ebéd, hogy elmondanánk: „Édes Jézus, légy vendégünk, Áldd meg, amit adtál nékünk! Adjad Uram, hogy jól essék, Jézus neve dicsértessék! Ámen.” És már nem azzal fejeződik be a közös étkezés, hogy: „Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott! Mi jól laktunk, hála Isten, Annak is adj, kinek nincsen! Ámen.”

Vagy tévednék? Gondoljanak vissza, amikor legutóbb étteremben jártak, hány vendéget láttak keresztet vetni? Mert én bizony egyet sem. Még ilyen aprósággal sem valljuk meg hitünket, mert az olyan kínos…

Húsvét gyásszal kezdődik és a feltámadás örömhírével fejeződik be.

Ébredjünk fel, testvéreim és a mai gyászos kezdetet változtassuk örömteli befejezéssé!

Az első lépés legyen hitünk megvallása, büszke vállalása.

Ezt kérte tőlünk a feltámadott Megváltó is.

Szerző: Ifj. Tóth György

Fotó: depositphotos.com