Osztie Zoltán: Keresztényüldözés Magyarországon 2.

A CÖF-CÖKA által alapított Civil Igazságtételi Bizottság munkája alapvetően a kommunizmus idején elkövetett, máig feltáratlan és így következmények nélkül maradt bűnök bemutatását végzi. A legkevésbé feltárt terület a keresztény papok, apácák, sőt az egyszerű hívő emberek ellen folytatott hadjárat. A kommunisták jól tudták, hogy a hívő emberek közössége a legveszélyesebb emberellenes utópiájukra nézve, érthető tehát, hogy a megfélemlítés, sőt a fizikai bántalmazás is „belefért a klerikális reakció” elleni fellépésükbe. Osztie Zoltán elemzése ezeket a bűnöket tárja fel.

Természetesen tisztán kell látnunk a helyzetet. A Rákosi, majd Kádár János – Hitlerhez fogható tömeggyilkosok, mesterük Sztálin méltó tanítványi – irgalmat nem ismerve adták ki az ellenségeknek minősített társadalmi csoportok és személyek likvidálására vonatkozó utasításokat. Rákosi Mátyás 1945. júniusában Moszkvában, a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának nemzetközi tájékoztatási osztályán tartott előadásában külön kitért a katolikus egyházra: „Ez egy hatalmas szervezet. Mi elsősorban ez ellen harcolunk …, nem félünk tőlük.” Kádár János pedig ezzel összhangban 1958. június 10.-én a következő utasítást adta az MSZMP pártvezetésének: „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkásparaszt uralom. Ők ezt egyébként már tapasztalatból tudják is. A közvélemény számára azonban világos nézetet kell teremteni (…). Lehet, hogy a klerikalizmus ellen kell még 5 évig küzdeni, és a vallásos világnézet ellen még két generáción át.”

Álljon itt bizonyságul néhány konkrét adat: az 1948-tól letartóztatott papok száma meghaladta az ötszázat. 1949-ben további 182 pap ellen indult büntető per, 1950-ben pedig folytatódtak az eljárások 170 személy esetében. Az üldözés állomásai jól kirajzolódnak a szemünk előtt: először a papságot törték meg likvidálással, koncepciós perekkel. Ezen eljárásoknak meg volt a technikájuk: megfélemlítés, erőszak, kínzások, hamis vádak és tanúk, „megtalált” – valójában becsempészett – „bizonyítékok” a rendszerellenes összeesküvés kapcsán, a törvényesség teljes negligálása, majd halálbüntetés vagy bebörtönzés, megfigyelések és a működés megvonása. A koncepciós perek segítségével kiiktattak számos általuk nemkívánatos elemnek minősített személyt. Következett a szerzetesrendek föloszlatása, 11 ezer szerzetes deportálása, utcára tétele. Ezáltal csapást mértek a beteg- és kórházi ellátásra, a szociális gondoskodás rendszerére, a fiatalok nevelésének ügyére és a kulturális életre. Az egyházi iskolák bezárása az ifjúság személyiségfejlődését támogató pedagógiai munkát akadályozta (például lelki vezetők és tanítványaik letartóztatása). Az egyesületek betiltásával az egyház társadalomra gyakorolt hatását megszüntették. Milliós nagyságúra tehető azoknak a híveknek a száma, akiket megfosztottak közösségeiktől. Mindezt a családok elleni támadások is erősítették kitelepítések, fiatalok megfélemlítése révén. A koncepciós perek sorában a „Mindszenty- és a Grősz per” elhíresült, mintaértékű. Különös betekintést kapunk gazdag korrajzzal együtt a hercegprímás, esztergomi érsek, Mindszenty József Emlékirataiból.

„A szerzetesrendek feloszlatása 187 férfi- és 456 női zárda mintegy 11 ezer tagját érintette – (…) vagonokban, Szibériába menet. A szerzetesek, nővérek jelentős része ellátás, fizetés, nyugdíj nélkül maradt, földönfutóvá vált, más részük internálótáborba került. A beteg, idős, gondozásra szoruló szerzetesek helyzete volt a legkilátástalanabb. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1950. augusztus 30-án kényszer hatása alatt aláírta a feloszlatásról szóló megegyezést. Jászberényben, 1950. november 8-án kezdte meg működését az otthon, ekkor hozták az első 54 nővért nagy teherautón, majd ez a létszám év végére 120-ra nőtt. Az elmúlt hét évtizedben 27 rendből összesen 1027 nővér töltötte itt életének utolsó szakaszát. 1989-ig szent ruháiknak használatától is megfosztva a megalázott, megcsúfolt Jézusnak társai lettek (csak a koporsóban adhatták rájuk rendi ruháikat). Deportálásuk, megaláztatásaik és kényszerpályára erőltetett életük a szenvedő Krisztushoz tette hasonlóvá őket.”

A jászberényi temetőben a tisztelendő nővérek 708 sírját egyforma sírkereszt jelzi, megrendítő látvány! A sírkert temetői keresztjén pedig sokatmondóan a korpusz helyett a töviskoszorú glóriája függ.

A kommunista, bolsevik üldözések évtizedeinek ikonikus alakja Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek. Sokat megtudhatunk emlékirataiból, mely egy tanú beszámolója a szörnyű kínzásokról, melyeket az Andrássy út 60-ban kellett elszenvednie neki és társainak. „Éjjel 11 óra. Megint kihallgatásra visznek ezen a negyedik éjszakán, 72 óra nemalvás és az állandóan megismételt gumibotozások után… Décsi alezredes (a kihallgató tiszt) megint rám ripakodik: – Már figyelmeztettem többször, hogy maga nem azt vallja, amit akar és nem az kerül jegyzőkönyvbe, amit mond, hanem amit mi akarunk.” „Décsi éjjelenként két-három ízben is átad a kínzónak, aki felugrik, visz a cellámba, levetkőztet, leteper és kéjes gyönyörűséggel záporozza rám az ütéseket. Fizikai megtörésemre szolgál egy másik kegyetlen módszer is: nem engednek aludni. Míg a Bíborost kínozzák Kádár János belügyminiszter kinyomatja a lapokban, hogy Mindszenty a bizonyítékok súlya alatt megtört és beismerte az összeesküvés, a kémkedés és valutával való üzérkedés bűntettét.”.

A cél, a módszer és az okok ugyanazok minden totalitárius rendszer esetében. A cél az új világuralmi rend kiépítése, a feltétlen hatalom megszerzése, eszköze a terror, okai pedig az istentelenség és a bálványimádás, amennyiben a hatalom magát teszi istenné, azaz törvénnyé, igazodási ponttá mindenki számára. Ebből fakad emberellenessége, gyűlölete mindazokkal szemben, akik útjában állnak. A történelmi tanúságokat le kell vonnunk, ám ahhoz tájékozottnak kell lenni.

A társadalom tudatában és tagjaiban sokszor hiányzik a történések valós ismerete. Az elmúlt évtizedekben amennyiben a családból nem kapta meg a következő generáció a tudást, az ideológiai alapokon torzító történelemoktatás elvette a korrekt ismeretszerzés lehetőségét. Ebből fakadóan pedig már nincs meg az összefüggések fölismerésének képessége. Holott a jelen történések fölötti ítéletalkotáshoz is múlhatatlanul szükség van erre.

A határon túli területek magyar közösségei kétszeresen áldozattá váltak, hiszen üldözésük oka nemcsak keresztény mivoltuk, hanem magyarságuk is. Ahogy az anyaországban Mindszenty bíboros esete mintaértékű, úgy Erdélyben Márton Áron püspök sorsában látjuk a tipikus példát.. Büszkeséggel kell eltöltsön bennünket magyarokat, hogy a Kárpát-medencében minden elcsatolt területen megtalálhatjuk a vértanúk sorát. Hám János és Scheffler János szatmári püspökök, Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspök, Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspök, a felvidékről származó Prohászka Ottokár püspök mind a jelenlegi határokon túlról származó nagyjaink, akiket ismernünk kell, s akiknek helytállásából tanulunk, erősödünk.

Az ő esetükben is látnunk kell alaptételünk valósághűségét: a nemzetiszocialista, a bolsevik szocialista és a balliberális szocialista pártok és ideológiák megszámlálhatatlan szenvedést és vérveszteséget okoztak, s okoznak ma is. Ennek konkrét eseteit dokumentálja – többek között – Hetényi Varga Károly életműve. Három könyve: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában; Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I. és II., megrendítő dokumentum, szellemi emlékmű a Szentlélektől átizzított hitvalló és vértanú egyház legkiválóbbjai számára. Ők Jézus-szeretetüket, istenhitüket, apostoli buzgóságukat, testüket-lelküket adták oda.A szerző kutató munkája nyomán fölismerhető, kiket és hányakat kell legalább poszthumusz rehabilitálnunk, sőt kitüntetnünk. Amíg ezt nem tesszük meg, az értelmiség (elsősorban a keresztény értelmiség) nem teljesítette kötelességét, nem tárta föl a teljes igazságot. Márpedig a társadalmi békéhez szükséges, ugyanis a dolgok rendje szerint való, hogy tisztázzuk a múltat, s ennek nyomán leleplezzük a mai politikai és társadalmi erők emberellenes támadásait.

Nyilvánvaló, hogy e jelen tanulmány keretében csak kiragadott példákat említhetünk. A témának mára komoly, igényes, átfogó irodalma van. Az egyik ilyen jól dokumentált kötet Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk című könyve, mely az 1945 és 1990 közötti egyházüldözés és az ügynökkérdés részleteit taglalja. Ennek a dolgozatnak a végén komoly bibliográfiát is találhatunk. A tájékozódásban segítségünkre lehet a 19 évre elítélt piarista szerzetes: Lénárd Ödön könyve, mely az „Erő az erőtlenségben” címet viseli. Ennek előszavából a fájdalmas panasz csendül ki amiatt, hogy méltatlanul agyonhallgatott példaképeink sora kevéssé ismert, tiszteletüket nem ápoljuk, így nem válnak erőforrássá tanúságtételükkel, helytállásukkal és hűségükkel.

Pedig a történelem az élet tanítómestere. Ha nekik szükségük volt a természetfölötti, lelki segítségre, mi sem nélkülözhetjük azt. Sok bajjal küzdő, manipulált társadalmunkban, mely az információáradat ellen jogos önvédelemmel nem vesz tudomást a főként múltbéli történelmi eseményekről, kötelességünk a tudatlanság ellen harcolni. Föltárni azok tapasztalatát, akik átélték a teljes kiszolgáltatottság, megalázottság egészséget, idegeket, embert őrlő nyomorúságát, ám akik a szenvedésben csiszolt gyémánttá, boldog emberekké váltak. Kiragadott példaként említsünk meg még a keresztény körökben ismertebb néhány nevet: „Halász Piusz, Werner Lajos, Endrédy Vendel, Tabódy István, Mócsy Imre, Bolváry Pál, Hahót Ferenc, és a többi jezsuita, ciszterci, pálos, regnumi és egyéb szerzetes és világi pap, valamint a világi testvérek ragyogó sora.”

Ezért olyan fontos a Civil Igazságtételi Bizottság munkája, mely példaképül kívánja elénk állítani azokat, akiknek élete bizonyította a diktatúrák embertelenségét és az azokkal szembe helyezkedők, létükkel tiltakozók igazságát. Az ő puszta létük kiáltás, felszólítás: létezik másik lehetőség is, mely az emberhez méltó, boldog élet szolgálatában áll. Az ő emberszerető jóságuk eredete Jézus Krisztus. Másrészt a jóérzés, a tisztesség megköveteli, hogy legalább utólag igazságot szolgáltassunk nekik, föltárjuk a tényeket, s ezzel ráirányítsuk a ma emberének figyelmét a veszélyekre, de a jó megoldások pozitív eseteit a reménység forrásává tegyük: minden embertelenség közepette győzedelmeskedik a jó, az erény, végső soron a szeretet.

Végül álljon itt egy esettanulmány, mely az Angolkisasszonyok Rendjének mártírjairól szóló belső dolgozatból származik. Azért érdekes ez az anyag, mert benne egy közösség ad – számos tagjának hasonló meghurcoltatásáról szóló – személyes, maguk által leírt és összegyűjtött beszámolókat. A fent említett szerzetesrend (bár a Congregatio Jesu közösség magát jogfolytonosnak tartja vele) napjainkra nevében sem és alapítójának, Ward Máriának eredeti karizmájában sem létezik. Az üldözések tehát úgy törték meg az eredendően világszerte elterjedt tanító rendet, hogy az már nem tud többé talpra állni. A Congregatio Jesu közösség föladta iskoláit, tartományait összevonta és a jövőt jelentő utánpótlásról nem beszélhetünk. Ez a tragikus állapot nemcsak az előző század üldözéseinek következménye, hanem napjaink liberális diktatúrájának hatására teljesedett be.

Mindazonáltal Isten az ő gondviselésével biztosítja a jövőt. Az egyházban támaszt olyan lelkiségi mozgalmakat, erősít meg közösségeket, melyekben a hit, a keresztény remény és az egymásért vállalt felelősség, tevékeny szeretet virágzik. Minden üldözés ellenére, sőt éppen azáltal megtisztulva és megerősödve az örömhír szóban és tettben fönnmarad az idők végezetéig.

A következő részben konkrét személyek sorsán keresztül mutatjuk be azok életét, akik még rehabilitálásukra várnak. Ők már nincsenek az élők sorában. Helytállásuk elismerése tehát már csak poszthumusz lehetséges. Természetes, hogy a nekik kijáró tisztelet és igazságszolgáltatás nem számukra fontos, hanem nekünk. Ezzel az alázattal kísérjük hát törté-netüket!

(folytatjuk)

Szerző: Osztie Zoltán

(Címkép: magyarkurir.hu/Fábián Attila)