„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Részletek a Három Trianon című kötetből:

Miről is szól a három Trianon? Melyek a nemzetünket szándékosan tönkre tevő Trianonok?

Az első természetesen a Nagy Háborút követő békediktátum, az 1920. június 4-én megkötött úgynevezett Trianoni Béke. Ez olyan végzetes csapást mért Magyarországra, amit száz év elteltével sem hevertünk ki. Helyszíne Párizs.

A második történelmi tragédiát a Második Világháború után szenvedtük el. A példátlan áldozatok árán visszaszerzett magyar területeket 1947. február 10-én a nagyhatalmak egy tollvonással újra elvették tőlünk. A békekötés helyszíne Párizs.

A harmadik Trianon részben elkerülhető lenne, ha Európa megtévedt brüsszeli bürokratái és a tömegtájékoztatás következtében elhomályosult tudatú szavazó polgárai nem követnének el végzetes hibát. Ennek fontos állomásai az Európa sorsát vakvágányra terelő, már-már „betegesnek” tűnő szavazások. Helyszínek: Brüsszel, Strasbourg, Párizs, Berlin.

Ha egy idegen szóval kellene megnevezni a problémák gyökerét, azt a konformitás fogalmával lehetne leírni. Különösen jó példa erre Trianon igazságtalansága.

Mindenki ismeri a mondást: „Magyar az, akinek Trianon fáj.” És a magyarok zöme lelke mélyén egyet is ért ezzel. A negyedik és az ötödik trianoni generációnak ez már nem fáj, ők már más világban szocializálódtak. Tisztelet a kivételnek! Ha tenni kell a hazáért valamit, ha például Trianonról kell nyilatkoznia, akkor inkább hallgat, vagy az ellenkezőjét mondja az igazságnak. Ez azokra vonatkozik, akik már a globalizmus mindent maga alá gyűrő frázisain nőttek fel, akik a féligazságokat ontó netes információkból szerzik a tudásukat. Ez a színtiszta konformitás, ez a trendi, ez a menő. A káoszban létjogosultságot nyer a hazugság, a féligazság, a hamisabbnál hamisabb hírek özöne. Így volt ez korábban is. Elég, ha Trianon kapcsán arra gondolunk, hogy száz évvel ezelőtt Eduard Benes és Thomas Masaryk, a két cseh politikus hogyan hitette el vérforraló hazugságait a párizsi döntnökökkel. Nincs új a nap alatt.

A teljes igazság egy kicsit bonyolultabb. Mert a nyílt színre kiálló politikusoknak, ebben az esetben Benesnek és társainak a háttérben álló, az őket mozgató és az őket fizető hatalmi elit „súgta meg”, hogy milyen politikát folytassanak. Nincs ez másképpen ma sem. A háttérhatalom
irányító ereje és akarata – amit néhány éve még az összeesküvés elméletek kategóriájába soroltak –, egyre nyíltabb, egyre erőszakosabb.

Elterjedt az a nézet, hogy a magyarokat meg kell büntetni, mert az egy „alantas mongolfaj”, még a nyelve és a kultúrája is különbözik Európa minden más nyelvétől, kultúrájától. Mi, magyarok azonban már hozzászoktunk a konformitás elleni küzdelemhez. Az évezredes harc, a népek félrevezetése, becsapása a 21. század első évtizedeiben is folytatódik. Európa egyes országainak politikai vezetői bőven nyújtanak példát arra, hogy miképpen tartják tévhitben saját és más országok népét. Mi, magyarok sem vagyunk kivétel, a mi sorainkban is számosan fordulnak
nemzeti érdekeink ellen. De mégis az egyetlen nép vagyunk, akinek többsége nem adja fel!

Ma már egyre többen tudjuk, hogy az 1914-ben kirobbant európai testvérháború igazi oka a pánszlávizmus terveit is magába ötvöző brit-német hatalmi viszályra vezethető vissza. A lövészárkokban folyó fegyveres harcok mellett a politikai háttérben is zajlott a háború. Igaz, hogy ott csak a biztonságos üléstermekben és kávéházakban dúlt az ádáz szócsata.

Trianon értékelése a békediktátum után tíz évvel

Érdemes röviden áttekinteni a békediktátumot közvetlenül elszenvedő magyarok érzéseit, véleményét, ismereteit Trianonról. Gondoljunk bele, ők még éltek a Monarchia határai között. Egy budapesti, egy pécsi vagy egy debreceni lakos úgy mehetett el Nagyváradra, Aradra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szabadkára, Pozsonyba vagy Kassára, mint egy mai magyar polgár Szegedre, Győrbe vagy Miskolcra. Ők még részesei voltak a történelmi Magyarországon, a szülőföldjükről elűzött honfitársaik szenvedéseinek. Látták, átélték a vagonlakók sorsát, bőrükön érezték a felfoghatatlan nagy veszteségek súlyát.

A mai, négy-öt emberöltővel később élő nemzedék ebből semmit, vagy csak keveset érez. Nem csupán az idő múlása – ami a sebek legnagyobb gyógyítója – hanem a szocialista rendszer négy évtizedes agymosása döntő szerepet játszott a másként gondolkodás kialakulásában. Magyar emberek milliói élték le életüket úgy a szocializmus évtizedei során, hogy soha nem jártak Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken, vagy Őrvidéken. És ez nem az ő szégyenük, hibájuk, hiszen amikor tehették – 1990 után – mentek, be akarták pótolni a lemaradást.

Ne becsüljük le tehát – mi, mai anyaországiak, akik az eseményekről már több ismerettel rendelkezünk – közvetlenül a Trianon utáni években élő írástudók munkáit.

A Pesti Hírlap főszerkesztője, Légrády Ottó a lap alapításának 50. évfordulója alkalmából, 1931-ben Igazságot Magyarországnak! címmel egy 180 oldalas ajándékkötetet adott ki. A bő képanyaggal, térképmellékletekkel megjelenő mű negyedik kiadása – tekintve az 1920 óta eltelt mindössze egy évtizedet – még személyes élményeket, a szerzők saját bőrükön megélt tragédiájukat vetették papírra.

A győztesek – az antant nagyhatalmak és az utódállamok – a trianoni határozatokat Magyarország kárára kíméletlenül végrehajtották, míg saját kötelezettségeiket rendszeresen megszegték. Sok magyar emberben megfogalmazódott az ellenállás gondolata: Maradhat ez így? Nem! Nem maradhat! Magyarország nem akarja megzavarni Európa békéjét, de igazságot követel. Követeljük Trianon revízióját!

A gyilkos csendet végül az angol Lord Rothermere, a tehetős laptulajdonos, Magyarország nemes barátja törte meg. A lord érdeme, hogy az angol és részben az amerikai közvélemény megismerhette a Magyarországgal kapcsolatos valóságot. Európa népeinek – talán az olaszok kivételével – fogalmuk sem volt a magyar tragédiáról. Más földrészek lakossága pedig – beleértve Amerikát is – jóformán azt sem tudta, hogy létezik egy ilyen, teljesen kifosztott, tönkretett ország a műveltségére, demokráciájára oly büszke Európa közepén.

A Nagy Háború eredeti okai

A 20. század első évtizedeiben élő nyugat-európai nemzedékek azzal a történelmi tudattal élték életüket, hogy Elszász-Lotaringia Németországhoz kerülése és a terjeszkedő pánszlávizmus egy kikerülhetetlen, véres háborúhoz fog vezetni. A 20. század első évtizedeiben ezek a hírek foglalkoztatták Európában a politika iránt érdeklődő polgárokat.

Az első világháború kitörésének azonban még mélyebb, geopolitikai okai is voltak. Az előkészületek már a 19. század második felében elkezdődtek, de a forgatókönyv „élesítése” a 20. század első éveiben történt meg. Hogy kik voltak a forgatókönyv szerzői? Azok, akik óriási pénzek tömegével rendelkeztek, elsősorban az amerikai üzleti körök vezetői. Azok, akiknek utódai ma is irányítják a világ politikai eseményeit. Azok, akik évszázadok óta a gyarmati rendszerek haszonélvezői voltak.

A 20. század első „globális” eseménye az 1904-1905-ös orosz-japán háború volt. Japán már 1902-ben szövetségre lépett Nagy-Britanniával. London az egyezséget arra használta fel, hogy rávette a távoli ázsiai országot Oroszország megtámadására. (Ugye, ismerős a 20. század közepének, illetve a 21. század elejének „orosz politikája”?) A dél felé terjeszkedő oroszokat a japán hadihajók 1904. február 8-án Port Arthur kikötőjében hadüzenet nélkül megtámadták. Talán ez volt az első olyan katonai-politikai esemény, ami ajtót nyitott a törvények felrúgásának, a szerződések semmibe vételének, illetve a titkos paktumok kötésének. (Gondoljunk csupán arra, hogy 1918-1920-ban az érintett szerződő feleket – erre jó példa Magyarország – meg sem hívták a tárgyalásokra, csak a kész tényeket tárták eléjük és azt aláíratták velük. Korábban ilyen események csak elvétve fordulhattak elő.)

A Brit Birodalom, Franciaország és az egyre inkább Európára is figyelő Egyesült Államok rettegett attól már a 20. század elején is, hogy Németország és Oroszország összefog. (Fel kell idézni az 1939-ben megkötött Molotov-Ribbentrop – ha úgy tetszik – Hitler-Sztálin paktumot, illetve a 2022-ben kirobbant orosz-ukrán háborút. Nem kell magyarázat az összefüggések felismeréséhez!) Bismarck kancellár – akinek 1871-ben oroszlánrésze volt az egységes Németország megteremtésében –, jelentette ki: „Az oroszokkal jóban kell lenni!” A két európai ország összefogása – katonai erejét, földrajzi kiterjedését, nyersanyagbázisát tekintve – legyőzhetetlen szövetséget jelentett volna. Jól tudták ezt a nyugati, főleg az angolszász hatalmak vezetői is.

II. Vilmos (1888-1918) német császár folytatni akarta Bismarck politikáját, s törekedett az oroszokkal való szövetségkötésre. A nagypolitikát irányító – elsősorban angolszász – elit azonban csapdát állított a németeknek és az oroszoknak egyaránt. A csapdát az akkor éppen széthulló Oszmán Birodalom helyzete szolgáltatta. A németek az 1880-as években határozták el a Berlin-Bagdad vasútvonal megépítését. A Berlin által finanszírozott óriási jelentőségű beruházás célja a kelet felé irányuló gazdasági, politikai terjeszkedés volt. Ezekben az években a kőolaj jelentősége már túlszárnyalta minden más energiahordozóét, s az olaj a német ipar számára is létkérdéssé vált. A vasút megépítése azonban sértette mind az orosz, mind az angol érdekeket. A németek vasútépítési terve tehát jó lehetőséget kínált Angliának a német-orosz közeledés megakadályozására.

A másik, feszültséget okozó tényező – amit már korábban is érintettünk – a pánszlávizmus terjesztése volt. A csehek bomlasztó tevékenysége mögött a nyugati hatalmak álltak, élükön a Brit Birodalommal. A pánszláv (russzofil) mozgalom gondolata Csehországból indult ki. Az Osztrák-Magyar Monarchiát és Magyarországot szétverő cseh politikusok (Benes és Masaryk) az angol és francia támogatás fejében elvégezték az oroszok és a németek szembeállításának részmunkáját is. Bár a csehek hirdették meg a pánszlávizmus gondolatát, de azt – Oroszország vezetésével képzelték el.

Kanyarodjunk azonban vissza a széteső Oszmán Birodalom történetéhez. Amikor az oroszok vallási, kulturális, nemzetiségi és persze katonai védőszárnyat kívántak terjeszteni a Balkán fölé, akkor a volt török birodalom egy fontos európai területére vetettek szemet. A balkáni államok közül Szerbia és Montenegro kiemelkedő szerepet játszott. Az oroszokhoz hasonlóan ők is az ortodox vallást követték, cirill betűkkel írtak, szláv népek voltak, s elfogadták, sőt igényelték a cár katonai segítségét. Hasonló szerepet játszottak a bolgárok, hiszen szlávok voltak, ők is az ortodox vallást gyakorolták, írásuk, kultúrájuk megegyezett az oroszokéval. A románok, bár nem tartoztak a szláv népek közé, s közben áttértek a latin betűs írásra, viszont az ortodox vallást gyakorolták. A görögök is az ortodox vallást követték, s földrajzi helyzetük kulcsszerepet játszott politikai szerepvállalásukban.

A horvátok és szlovének bár római katolikusok, s latin betűs írásmódjuk van, de szláv népek. Bosznia és Hercegovina kevert vallású és nemzetiségű ország. Két dolgot az első világháborúval kapcsolatban meg kell jegyezni. Az egyik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban nem véletlen, hogy Boszniát annektálta, éket verve a Balkán népei közé. A másik megjegyzés, hogy fővárosában, Szarajevóban dördült el Gavrilo Princip halálos lövése, ami a Nagy Háború kirobbanásának közvetlen oka volt.

Az Európát átívelő politikai tevékenység jobb megértéséhez tudni kell, hogy az uralkodóikat erős rokoni szálak kötötték össze. VII. Eduard brit király (1901-1910) és II. Vilmos német császár első, II. Miklós orosz cár és II. Vilmos pedig másod unokatestvérek voltak. Mindannyian a nagy elődöt, Viktória királynőt tekinthették szellemi anyjuknak. Eduárd pedig a császárnő elsőszülött fia volt.

Németország gyors erősödése is hozzájárult ahhoz, hogy 1904-ben Anglia és Franciaország között létrejött az „entente cordiale”, a „szívélyes megegyezés”. 1907-ben pedig a két nyugati nagyhatalom szövetségre lépett Oroszországgal. Így a cári nagyhatalom is az antant országok haderejét gyarapította. Az 1879-től 1907-ig tartó szövetségkötések eredményeként jött létre a két szövetségi rendszer: a központi hatalmak és az antant. (Megjegyzendő, hogy 1914-ben az Oszmán Birodalom, majd 1915-ben Bulgária is csatlakozott a központi hatalmakhoz. Az antanthoz pedig 1914-ben csatlakozott Japán, 1915-ben Olaszország, 1916-ban Románia, 1917-ben pedig a döntő fordulatot hozó Egyesült Államok.)

Montenegró 1912-ben megtámadta Törökországot. Ez volt az Első Balkán Háború. A szövetséges csapatok jelentős területekhez jutottak, aminek azonban nem sokáig örülhettek, mert 1913-ban kirobbant a Második Balkán Háború. A volt szövetségesek, Szerbia, Görögország, Montenegró kiegészülve Romániával, Bulgáriát támadta meg, megfosztva a balkáni országot a néhány hónapja megszerzett új területeitől. Hartwig orosz diplomata a balkáni háborúkat csupán kezdetnek tekintette. Azt hirdette, hogy Törökország után Európa „második beteg emberét”, az Osztrák-Magyar Monarchiát is meg kell fosztani hatalmától, területeitől. Franciaország is lázasan készülődött a nagy háborúra. Ezt bizonyította például, hogy Párizs 1913-ban bevezette a hároméves katonai szolgálati időt. Most már csak egy szikra hiányzott, amit a szerbek és az oroszok által támogatott szarajevói merénylet szolgáltatott. Gavrilo Princip szerb merénylő a Fekete Kéz nevű terrorszervezet tagja 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. A provokáció sikeres volt. Napra pontosan egy hónap elteltével, 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának, ami az első világháború kezdetét jelentette. (Gavrilo Principet a szerbek és a bosnyákok hősként tisztelik. Erre utal, hogy 2014. június 28-án Szarajevóban a terrorista egész alakos, majd 2015. június 28-án Belgrádban a mellszobrát avatták fel. De még a vajdasági Bácstóvárosban /Tovarisevo/ is található egy szobra a merénylőnek, amit Emil Kusturica szerb filmrendező leplezett le.)

A háború felelősei

Az antant hatalmak a nagy háború kitöréséért a központi hatalmakat tették a felelőssé. Ám a német és az osztrák-magyar külpolitika ügyetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy az antant át tudta tolni a háború felelősségét a központi hatalmakra. Berlin és Bécs vezetői azt sem tudták kamatoztatni, hogy Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia a négy év során jobbára védekező háborút folytatott. Németország és Ausztria, ha akarta is a háborút, Magyarország semmiképpen. Gróf Tisza István miniszterelnök a hadüzenetet megelőző tárgyalásokon következetesen elutasította a hadba lépést. A magyar miniszterelnök, a korabeli Európa egyik legnagyobb formátumú politikusa előre látta, hogy a háború első számú károsultja Magyarország lesz. Látta, hogy az antant célja a Monarchia területének felosztása volt. A hazánkat ma körbevevő országok pedig Magyarország egy-egy területére pályáztak.

Az orosz követ Szerbia, Hercegovina és Bosznia mellett Romániát is érdekeltté tette Magyarország területének megcsonkításában. Tardieau, később francia miniszterelnök (aki közismerten a nyugati pénzügyeket irányító üzleti körök lefizetett embere volt), amikor Bukarestben előadást tartott, arról értekezett, hogy „Románia Elszász-Lotaringiája Erdély”.

A gróf Tisza Istvánt és Magyarországot alaptalanul ért támadások, hazugságok, rágalmazások kísértetiesen emlékeztetnek az eltelt öt évszázad során több esetben előfordult és napjainkban is előforduló esetekre. Tudjuk, hogy Tisza István volt az egyetlen politikus a Monarchia Koronatanácsában, aki ellenezte a háborút, a Szerbiának küldendő hadüzenetet. Végül azonban érvényesült a többség akarata. Az osztrák és a cseh vezetők kivétel nélkül a háborúra szavaztak.

A politikájukat hazugságokra építő cseh Benes és a román Take Jonescu még az eddigi valótlan állításaiknál tovább merészkedtek. Azt állították, hogy: „Tisza és a magyar nemesek erőszakolták ki a háborút”. Take Jonescu parttalan gyűlölködésében még azt is hozzátette, hogy „Ferenc Ferdinándot Tisza István ölette meg, csak azért, hogy kirobbantsa a világháborút”. (Azt nem árt tudni, hogy Ferenc Ferdinánd a Szarajevót megelőző időben Sinaia-ban, a román király rezidenciáján járt, ahol felajánlotta a románoknak Szent István koronáját.)

Tisza István kezdettől fogva a béke politikáját hirdette. Minden nap, amivel az öldöklés tovább tart – hangoztatta –, az nem más, mint az emberiség elleni nyílt támadás. Tisza nem csak hangoztatta, tett is azért, hogy véget vessen a háborúnak. Már 1914 augusztusában arra kérte Burián Istvánt, a Monarchia közös külügyminiszterét, hogy ajánlja fel a békét az oroszoknak és a franciáknak. Pedig akkor még a központi hatalmak győzelemre álltak.

1915-ben Tisza maga ment el Berlinbe, hogy meggyőzze II. Vilmos császárt, kezdje meg a béketárgyalásokat. Az elbizakodott németeknél azonban nem sok sikert ért el. Ennek ellenére 1916-ban Tisza újra személyesen kereste fel a német hadvezetőséget, kérve őket, hogy ne indítsák meg a tervezett tengeralattjáró háborút, mert azzal az Egyesült Államok beavatkozását kockáztatják. Ismét leszavazták, de rövid időn belül újra
beigazolódott, hogy jobb lett volna, ha hallgatnak rá.

A magyar katonák a háború négy éve alatt négy fronton harcoltak. Az első hadszíntér Szerbiában alakult ki, amikor a Monarchia hadat üzent a szarajevói gyilkosság okán a szerbeknek. Az ország tervezett gyors lerohanása nem sikerült, mert a balkáni nép szívósan ellenállt az osztrák-magyar haderőnek. A sikeres szerb ellenálláshoz azonban az is hozzátartozott, hogy közben megnyílt az orosz front, ahova egyre több osztrák és magyar hadosztályt kellett átszállítani a szerb hadállásokból. A legsúlyosabb harcok a ma Lengyelországhoz tartozó galíciai fronton zajlottak, ahol a hatalmas orosz hadsereggel kellett szembe szállni. A Kárpátok keleti térségében folyó harcokban a németek is egyre nagyobb katonai
erőket vetettek be. Közben, a szerb fronton 1915-ben véget ért a háború. A harmadik front a román hadszíntéren alakult ki 1916 augusztusában. Előzménye a titkos bukaresti szerződés volt, amelynek értelmében az antant jelentős területeket ígért a románoknak, ha támadást indítanak Magyarország ellen. A váratlan román támadást a magyarok, majd a segítségükre érkező Mackensen vezette német csapatok visszaverték. A hadműveletek 1916 decemberében, Bukarest elfoglalásával értek véget. Az említett három front a történelmi Magyarország határain kívül alakult ki, leszámítva a váratlan román betörést Erdély területére. A háború első szakaszában mind a három hadszíntéren a Monarchia egyértelmű
katonai sikereket ért el.

A negyedik front 1915-ben fejlődött ki az olasz-osztrák határon, ahol ezt követően három éven keresztül a legvéresebb harcok dúltak, amelyek a legtöbb áldozatot követelték. (Olaszország eredetileg Berlin és Bécs szövetségese volt, de a háború első felében fordulatot hajtott végre, amikor átállt az antant oldalára. A szarajevói merénylet utáni napokban az olasz vezérkari főnök még megkezdte a Franciaország elleni hadműveletek kidolgozását. Ezzel egy időben azonban 1914 augusztus elején az olaszok már semlegességi nyilatkozatot tettek.) A Piave és az Isonzó melletti
csatákban a magyar és osztrák csapatok hősiesen harcoltak, több véres csatában jelentős győzelmeket arattak. 1915 júniusa és 1917 szeptembere között az olaszok tizenegy alkalommal próbálták áttörni az Isonzó folyónál az osztrák és magyar frontot, eredménytelenül. A tizenkettedik isonzói csatában végül az osztrák-magyar csapatoknak Caporettónál sikerült bevenni az olasz frontot. A nagysikerű győzelem ellenére az Alpok embert próbáló terepviszonyai felőrölték a központi hatalmak hadseregét.

Az öldöklő olasz frontokon az évek során mintegy 550 ezer osztrák, magyar és német katona esett el. Az olaszok részéről 650 ezer hősi halottról és közel egy millió sebesültről szólnak a források.

A központi hatalmak összeomlása

A kezdeti sikerek után az első nagy német offenzíva, a Franciaország elfoglalására indított támadás kudarcot vallott. Az 1914. szeptember 5-12. között zajló marne-i csatában az antant haderő megállította a német hadsereget, ami rányomta bélyegét a többi front harcaira. 1914-1915 telén az osztrák és a magyar csapatok jelentős veszteségeket szenvedtek Galíciában a meg-megújuló orosz támadások során. 1915 április-májusában azonban fordult a kocka. A központi hatalmak Gorlicénél nagy győzelmet arattak, amikor a Kárpátok és a San folyó vonaláig verték vissza a cári
sereget. Ennek következtében óriási orosz területek jutottak a német-magyar-osztrák seregek birtokába. Ki kell emelni az 1914 végén zajló limanovai csatát, amikor a magyar huszárság megállította az „orosz gőzhengert”.

A változó hadiszerencse hol az antantnak, hol a központi hatalmaknak kedvezett. Döntő fordulat 1917-ben következett be, amikor az Egyesült Államok hadba lépett. Ettől kezdve az erőviszonyok megváltoztak. Az egyik oldalon a 46 millió katonát kiállítani képes, 1.400 millió lakost számláló huszonhét antant ország állt szemben a 22 millió katonát kiállító, mindössze 159 millió lakost maga mögött tudó, központi hatalmakkal szemben. Ráadásul, az antant előtt nyitva állt jóformán az egész világ szinte minden erőforrása, míg az ellentábor csak saját, szűkülő ember- és nyersanyag bázisára támaszkodhatott. A Nagy Háború talán korábban befejeződhetett volna, ha az antant keleti nagyhatalma, Oroszország nem omlik össze és nem lép ki a háborúból. Oroszország kiiktatásában jelentős szerepe volt Németországnak. Ma már nem történelmi tabutéma az a tény, hogy a Nyugat-Európában – Capri szigetén, majd Zürichben – élő Lenint a németek csempészték be titokban a cári Oroszországba, ahol, mint veszélyes felforgatót, már korábban elítélték. Küldetése, feladata az volt, hogy lázítsa fel Oroszországot, buktassa meg a cári rendszert, s így a keleti front megszűnt volna. Nem véletlenük írta egy angol politikus a Lenint anyagilag is támogató németekről: „A lehető legrettenetesebb
fegyvert fordították Oroszország ellen. Lepecsételt vagonban szállították Lenint Oroszországba, mint egy járványt okozó bacilust.” Azt már csak a történeti hűség kedvéért tesszük hozzá, hogy abban az 1917 tavaszán leplombált vasúti kocsiban két nő is utazott Vlagyimir Iljiccsel. Nágya, a felesége és Inessza, a szeretője. Így éltek hármasban a hazautazás előtt, a vasúti kocsiban és később Oroszországban, a Kreml falai között. A terv sikerült. A végtelenül szegény, éhező és tudatlan orosz városi lakosságot Leninnek sikerült fellázítania. Kirobbantotta azt a forradalmat, ami végül a cári rendszer bukásához vezetett. A hazug jelszavakkal, csalással, erőszakkal hatalomra kerülő könyörtelen bolsevikok szabályos népirtást rendeztek saját népük körében. Különösen a parasztság és az értelmiség szenvedett sokat. Többek között kivégeztették az egész cári családot. Nem kímélve a nőket, gyermekeket, s természetesen II. Miklós cárt sem. A terv sikerrel járt. A kommunisták irányítása alá került Oroszország kilépett a háborúból.

1918-ban vége lett a Nagy Háborúnak, de ekkor vette kezdetét az egymással évtizedekig farkasszemet néző két világrendszer kialakítása. Egyfelől a wilsoni amerikanizálódás, másfelől a lenini-sztálini szovjet rendszer. Lenin vagy Wilson? Vetődött fel a kérdés sok országban. A dráma első felvonásában (1918-1945 között) Európa nyugati országai átvették az amerikai rendszert. A második felvonásban (1945-1990 között) Európa keleti államai a kommunista rendszerben éltek. A harmadik felvonásban (1990-2022 között) a közép-kelet-európai országok is az amerikai rendszert veszik át, ami azonban ezekre az évekre már elveszítette eredeti értékeit. A Nagy Háború után azonban sorra jelentkeztek az amerikai modell kudarcai. Ezek közé tartozott Horthy Magyarországa, Mussolini Olaszországa, Pilsudski Lengyelországa, Rivera Spanyolországa, majd Hitler Németországa. Vadhajtásnak csak Németország volt mondható. A többiek csupán szerették volna nemzeti hagyományaikra építeni az új világot. A kettő azonban nem minden esetben volt összeegyeztethető.

A nyugati hatalmak hiába hozták létre 1919. június 28-án az „örök béke” biztosítására a Nemzetek Szövetségét (Népszövetséget), az képtelen volt kezelni az első világháború okozta súlyos következményeket. A „gittegylet” a békét hirdette, de a pacifizmus teljes csődjét eredményezte. A Népszövetség gyakorlatilag már 1939-ben megszüntette tevékenységét, de csak 1946-ban, az ENSZ létrehozásakor oszlatták fel. A háborútól háborúig működő szervezetet is bizonyítja a győztesek rossz békéjét, a gazdasági csődöt, az európai népek általános elégedetlenségét.

Wilson elnök és az önrendelkezési jog

Az amerikai elnök 1918. január 8-án tette közzé a nevezetes 14 pontját, ami az antant szerint az igazságos békekötés feltételeit tartalmazta. Magyarország számára a 10. pont végzetesnek bizonyult, ami az úgynevezett önrendelkezés jogát fogalmazta meg: „Ausztria-Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a nemzetek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket.”

Woodrow Wilson személyében, politikájával, világnézetével az ellentmondások embere volt. Elnöksége idején kezdődött el Amerika totális hatalomra való törekvése, amit úgy hitettek el a közeli és távoli földrészeken élő emberekkel, hogy az Egyesült Államok az ő érdekeiket képviseli. Az amerikai propagandára jó példa az 1917-ben lejátszódó Lusitania-ügy. Ma már közismert, hogy a németek által elsüllyesztett „személyszállító hajó” azzal a céllal indult el Európa felé, hogy nyíltan provokálja Németországot. Hiszen a nemzetközi egyezmények ellenére a Lusitania fegyvert is szállított. Elsüllyesztése – hamisítatlan casus belli – lehetőséget adott az Egyesült Államoknak arra, hogy 1917. április 6-án az antant oldalán belépjen Oroszország helyett a háborúba. A népirtás tovább folytatódott.

Amerika az első világháború után bevezette a „demokrácia diktatúráját”, amit a világ sok helyén nem tudtak az emberek elfogadni. Gondoljunk csupán a trianoni döntésre, ami ennek a wilsoni politikának az egyik következménye volt. (Száz év elteltével látjuk, hogy a gazdag és a szabadságot hirdető, éppen ezért vonzó amerikai álom hová vezetett. Kialakult egy hitleri Németország, egy sztálini Szovjetunió. Ma pedig van egy Kína, egy hódító iszlám migráció, egy afrikai, egy dél-amerikai és egy ázsiai népvándorlás, s ami számukra a legveszélyesebb egy orosz-ukrán háború. Mindez a demokrácia jegyében.

Magyarország 1918-1920

A magyar jóhiszeműség, a másik fél – még ha az a háborús ellenfél is – iránti bizalom azonban megbosszulta magát. Károlyi Mihály, Linder Béla és az általuk hazánkra szabadított kalandor-forradalmárok megfosztották az országot a védekezés legelemibb lehetőségétől is. Károlyi jobban félt a hazatérő katonáktól, mint az ország határain felsorakozó ellenségtől. Országvesztő politikai szerepét az sem enyhíti, hogy ekkor még bízott az antant segítségében. Hogy miért erre a rossz lapra tette fel országvezető karrierjét, az Károlyi 1918 végén tett nyilatkozatára vezethető vissza: „Nekünk egy elvünk van, Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson.”

Nem nehéz meglátni a párhuzamot a száz évvel ezelőtti, a Nyugat érdekeit kiszolgáló, annak érveit elfogadó Károlyi és a mai brüsszeli politikát támogató politikusgárda között.

Ma már tudjuk, nem Wilsonban, hanem a védekezésben kellett volna bízni. A magyar katonák, fegyverrel a kezükben, a haza sorsát szem előtt tartó politikusok és tisztjeik irányításával kiűzhették volna az ország területére törő – alapvetően gyáva – cseh és román csapatokat, s a szerbektől sem hátráltak volna meg. Erre bizonyíték a 20. századot megelőző sok évszázados küzdelem például a szerbek ellen. Többek között Julier Ferenc katonatiszt, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének vezérkari főnöke, aki a Horthy rendszerben katonai szakíró volt, írt az elszalasztott védekezésről: „Ha a forradalmi kormány Doberdó védőit szét nem kergeti, hanem régi tábornokainak vezénylete alatt a határokra küldi, azokon ellenség sehol sem jöhet be.”

A magyar nemzetet gyermeteg hiszékenységéből az „önrendelkező” utódállamok és az őket támogató nyugati hatalmak sorozatos szerződésszegése ábrándította ki. Gróf Tisza Istvánnak ezért kellett meghalnia. Mert ellenségei – és most elsősorban a belső ellenségekre gondolunk – jól tudták, hogy Tisza képes lett volna mozgósítani a frontról hazatérő, még felfegyverzett magyar katonákat. Többek között ezért gróf Tisza Istvánt előre megtervezetten, gyalázatos módon meggyilkolták. Olyan erők kerültek hatalomra, akik az országot romlásba vitték. Amikor a hazájukat menteni akaró magyarok rájöttek, hogy becsapták őket, már késő volt.

Nem volt elég Károlyi Mihály és „harcostársainak” országvesztő tevékenysége, ezt követően még rászabadították Magyarországra a Tanácsköztársaság mételyét. Ez azonban csak úgy sikerülhetett, hogy hazánkban a szociáldemokraták szövetségre léptek az önmagában jelentéktelen erőt képviselő kommunistákkal.

Ami azonban a gyalázat és az igazságtalanságok sorozatának csúcspontja volt, hogy a háborúban szintén vesztes Ausztria is kapott területet az ősi Magyarország testéből. (Ehhez természetesen szükség volt az antant hatalmak segítségére. Szükséges volt egy „semleges zónát” kialakítani Nyugat és a megcsonkított Magyarország közé, ha már a cseh-szerb korridor nem jöhetett létre.)

Száz éve zajlik a vita történészek, politikusok, más értelmiségiek, a trianoni események iránt élénken érdeklődő átlagemberek között arról, hogy 1918-ban, a háború végén alakulhatott volna kedvezőbben Magyarország sorsa? A tények, egyre szaporodó adatok arra engednek következtetni, hogy igen. Károlyi Mihály – és Kun Béla – korábbi és mai követői azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy ami történt, az történelmi szükségszerűség volt. Folyamatosan állítják, Trianon sebeit nem kell felszaggatni!

Gondoljunk csupán arra, hogy ha a felfegyverzett magyar hadosztályokat, amelyek 1918-ban kivétel nélkül a magyar határokon kívül álltak, ha ezeket bevetik, ma másként nézne ki a határvonalak rajza. Hiszen a Székely Hadosztály, a Rongyos Gárda, a balassagyarmati és más határmenti civilek, katonák képesek voltak hatékony ellenállást kifejteni.

Az orosz szuronyoktól a wilsoni pontokig

Oroszország kiesett az antant nagyhatalmak közül, így a pánszlávizmus irányítása is kicsúszott a kezéből. Ekkor váltak a szláv gyűrű vezetői a szláv népek szabadsága kivívása és az önrendelkezés felkent harcosaivá. Attól azonban a nemzetiségiek kínosan óvakodtak, hogy az önrendelkezés legelemibb követelményét, a népszavazás intézményét bárhol igénybe vegyék. (Egy helyen adódott erre lehetőség, nevezetesen Sopronban és környékén. Az eredmény ismert. Ennek a népszavazásnak köszönhető, hogy Sopron és a környező falvak ma is Magyarországhoz tartoznak.)

Tudni kell, hogy az Ausztriával határos Szentpéterfán – továbbá még kilenc faluban – 1923-ban zendülés és tiltakozás bontakozott ki, melyek mindegyikében szintén a magyarok javára döntöttek a helyi lakosok. Ezzel Szentpéterfa kiérdemelte a „leghűségesebb magyar falu” címet. Azt tudjuk, hogy Sopron a „leghűségesebb város”, Balassagyarmat pedig a „legbátrabb város”. Azt talán kevesebben tudják, hogy egy kis őrségi település pedig a „legbátrabb falu” címet érdemelte ki. 1920. augusztus 1-jén Kerca lakosai és határőrei kiűzték a szomszédos falu, Szomoróc
községből az azt jogtalanul megszálló szerb-horvát-szlovén csapatokat. Hosszas tárgyalások után 1922. február 9-én Szomoróc is Magyarországhoz került. A két település végül a második világháború alatt 1943-ban egyesült, Kercaszomor néven. A határmenti településeken – ahol lehetett – a magyarok így fogadták a trianoni döntést. Nem tudtak belenyugodni az igazságtalanságba.

Népgyűlések népképviselet nélkül

A szlovák, szerb és román mondvacsinált „népgyűlések” csupán azt a célt szolgálták, hogy pótolják a népszavazást, amit egyik nemzetiség sem mert vállalni. Megjegyzendő, hogy egész Európában csak a magyarok és a németek kezdeményeztek népszavazásokat, s azok számukra rendre eredményesen is végződtek.

Az első népgyűlést a csehek irányításával a szlovákok rendezték. Erre 1918. október 30-án a felvidéki Turócszentmártonban került sor. Az összejövetelen részt vevők összetétele messze nem reprezentálta a felvidéki lakosság összetételét. A 107 úgynevezett „képviselő” közül 58 „küldöttet” a mintegy négyezer főt számláló Turócszentmártonban verbuváltak. A többi 49 küldött pedig az innen-onnan a népgyűlésre utazó szlovák népvezérekből tevődött össze. Könnyen belátható, hogy az elszakított felvidéki terület 1.702.000 szlovák és 1.874.000 nem szlovák
lakossága Turócszentmártonban nem képviseltette magát. Ezzel egy időben Kassán is tartottak egy népgyűlést, ahol a Magyarországhoz való csatlakozásról nyilatkoztak. Ezt a népgyűlést – ami jogilag, képviselet dolgában semmivel nem maradt el a szlovák gyűléstől – a döntések során az antant vezetői meg sem említették. A kettős mérce – mai szóhasználattal – már ebben az időben és ilyen esetekben is megmutatkozott.

A második népgyűlést a délvidéki szerbek hívták össze Újvidékre. Az 1918. november 25-én megszervezett gyűlés egyik szépséghibája volt, hogy a politikai demonstrációt a szerb katonák szuronyának árnyékában tartották meg. A másik kizáró ok, ami miatt a határozat nem lehetett érvényes, a képviselet teljes hiányára vezethető vissza. Bácskában és Bánátban 384.000 szerb és 1.114.000 nem szerb lakos élt. A nem szerb lakosságot – melynek jelentős része magyar volt – egyetlen küldött képviselte. A nemzetgyűlés 754 küldöttje közül 578 szerb, 84 bunyevác, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 2 horvát és 1 magyar volt.

A harmadik népgyűlést a románok 1918. december 1-jén szervezték meg az erdélyi Gyulafehérvárott. Ezen a szintén szabálytalan – a wilsoni pontokat messze figyelmen kívül hagyó – román gyűlésen mindössze 1228 küldött vett részt. Juliu Hossu (neve talán a magyar Hosszú nevű őseire utal) görögkatolikus püspök olvasta fel a határozatot. Ennek értelmében Erdély, Bánság, Partium és Máramaros a Román Királysággal egyesül. (A nagy esemény dátuma ma Románia nemzeti ünnepe, ami száz év elteltével is indulatokat, ellentéteket vált ki Erdély népeiben.)
Ez az összejövetel sem volt törvényes. A nemzetgyűlésre a románon kívül egyik nemzet képviselőjét sem hívták meg. Az ezzel egyidőben tartott kolozsvári gyűlést – ami a magyar állam kötelékében való maradásra voksolt – a döntőbírók meg sem említették a béketárgyalásokon.

A gyulafehérvári gyűlés kimondta: „Az új Román Állam kialakításának alapelvei alapján a nemzetgyűlés kijelenti a következőket: Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.” Ehhez képest 2018-ban, a százéves évforduló évében a román hatóságok két székely fiatalembert öt-öt évi szigorú börtönre ítéltek. Csupán azért, mert szerettek volna élni nemzetiségi jogaikkal. Ennyire futotta száz év alatt a román demokrácia erejéből. (Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt 2018 júliusában terrorizmus vádjával öt-öt évi szabadságvesztésre ítéltek. Azzal követtek el „terrort”, hogy kitűzték a székely zászlót.)

Az „igazságosztó”, végtelenül demokratikus Európai Parlament a 21. század elején szégyenteljes módon megint csak Magyarországot ítéli el, mert egyedül a kontinensen fel meri emelni szavát a kereszténységet, az európai kultúrát, hagyományainkat, gazdaságunkat érintő nyílt támadások ellen. A két székely fiatalember ügyére nem jutott idejük. Azért is útjában vagyunk a trianoni döntnökök utódainak, mert a finnugor „rokonságot” megdöntő történelmi kutatások, a magyar nép nagy részének magára találása, a másfél évszázad óta elhazudott szkíta eredet felélesztése ijesztően hat a rasszista tudatú „fejlett nyugat” számára. Ez és az ehhez hasonló igazságtalanságok újra gondolására, a gondosan eltitkolt történelmi események újra tárgyalására azért van szükség, mert száz év elteltével, a 21. század elején sem felejtettük el Trianon bűnét. Mi, magyarok nem!

Trianon bűne, az ezeréves Magyar Királyság szétbomlasztása

A Magyar Királyság lakossága az 1910-es népszámlálás adatait figyelembe véve 20.886.487 főt tett ki. Ez a létszám Horvátország nélkül 18.264.533 fő volt. Magyarország lakossága a trianoni döntés után 7.615.117 főre esett vissza. A magyarok aránya Horvátországot figyelembe véve 48.1%-ot tett ki. Horvátország nélkül a magyarok aránya 54.6%. A békediktátum a területi adatokhoz hasonló tragikus eredményeket hozott a lakosság létszámában is. A 282.870 km2-nyi Magyarország, illetve Horvátországgal együtt a 325.411 km2-nyi Magyar Királyság területe 92.952 km2-re csökkent. A területi veszteség az ország eredeti nagyságának 67%-át tette ki. (Összevetve Németország 13%-os területi veszteségével, a győztes nagyhatalmak Magyarország elleni megkülönböztetett bánásmódja egyértelművé válik.) A korabeli magyarok véleményét fogalmazta meg Bethlen István, amikor azt nyilatkozta: „Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak. A mi esetünk nem Elzász-Lotaringia esete. A miénk Lengyelország esete. Németország lemondhatott egy tartományáról, de mi fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk.”

Revízió a Kárpát-medencében

A két háború közötti békétlen politikai helyzet, a régi és az új államok lázas helykeresése, a Versailles-i békerendszer igazságtalanságainak hullámverései ismertek. A forrongó Európában a magyar belpolitika is mozgásba lendült. A Horthy-korszak kormányai természetes módon mindannyian Trianon ellenesek voltak. A magyar külpolitika eddig zárt falán Bethlen István 1927-ben Debrecenben elmondott beszéde ütött rést. A hat éve regnáló miniszterelnök gondos előkészítés után a cívis városban jelentette ki, hogy Trianon igazságtalan szerződését érvényben levő állapotában nem lehet elfogadni.

Éppen 1927-ben jelent meg Lord Rothermere Trianont elítélő felhívása is. A Revíziós Liga megalakítása nem volt előzmények nélküli. Az első világháború végén, már 1918 novemberében létrejött Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, rövidebben Területvédő Liga.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép: kép: madocsa.hu)

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25.,     26., 27., 28., 29/1., 29/2., 30., 31., 32., 33., 34.,  35., 36., 37.,  38.