„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Haynau rémuralma (1849-1850)

„Én vagyok az az ember, aki rendet fog tenni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód, intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.” – vallotta Haynau a magyarok esküdt ellensége.

A bresciai hiéna, ahogy Haynaut nevezték, a szabadságharc leverése után sem engedett szigorából, a magyarok elleni gyűlöletéből. A táborszernagy parancsára 1850-ig mintegy 600 halálos ítéletet hoztak, melyből 150-et végre is hajtottak. 1200 embert börtönbe vetettek, s hozzávetőleg 50.000 férfit ítéltek kényszersorozásra. A rémuralom 11 hónapon át, 1850. július 6-ig tartott. Ferenc József úgy érezte, hogy elégtételt vett az 1848. április 14-ei trónfosztásért. Ezt azzal fejezte ki, hogy menesztette Haynaut. Döntésében szerepet játszott az európai közvélemény is, ami egyre inkább elítélte a Habsburgok vérengzését.

A Bach rendszer (1850 július – 1859 augusztus)

Alexander Bach belügyminiszter kilenc éven át tartó rendszere nem mondott le a magyarok feletti önkényuralomról, de enyhített a haynaui terror módszerein. 1860-ig hivatalosan Haynau után Habsburg-Tescheni Albert főherceg volt az ország kormányzója, de a valós hatalmat már ekkor is Bach gyakorolta.

Az Udvar legfőbb célja, hogy Magyarországot beolvasszák a birodalomba. Az ehhez vezető út első lépése a közigazgatás átszervezése volt. (Korábban II. József, a „kalapos király” is megpróbálkozott a vármegyerendszer szétbomlasztásával és az ország területének tíz kerületre osztásával, de aztán neki sem sikerült.) Ráadásul eltörölték a városok és a megyék önkormányzatát. A közigazgatás nyelve a német lett, amivel már korábban is, több alkalommal megpróbálkozott a bécsi udvar.

A területi átszervezés mellett az új hivatalnoki rendszert is bevezették, amit az úgynevezett Bach-huszárok testesítettek meg. A hivatalokban egy-egy feladatot két tisztviselő végzett el, mert a magyar nyelvű mellett – ha volt ilyen – egy osztrák hivatalnok is dolgozott. Erre a kettős hivatalnokrendszerre azért volt szükség, hogy Bécs hűséges embere ellenőrizze a magyart, bár ez utóbbi sem tagadhatta meg a Habsburg érdekeket. Továbbá azért is állítottak sok osztrák hivatalnokot a kerületek irányítására, mert a korábban szolgáló magyarok közül sokan nem voltak hajlandók Ferenc József rendszerét szolgálni. Ez azonban az Udvar számára kétszeres költséget jelentett, ami nehézkessé tette a gépezet működését.

Érdemes egy kis kitérőt tenni Johann Kempen báró tevékenységére, aki már 1849-ben is fontos szerepet játszott a magyar szabadságharc elleni bosszúhadjáratban. Kempen, a frissen kinevezett rendőrminiszter – nem véletlen, hogy a kinevezés Haynau javaslatára történt – volt az, aki parancsot adott Batthyány Lajos akasztás helyett golyó általi kivégzésére. Fontos feladatai közé tartozott a Szent Korona szívós keresése, ami aztán sikerrel is járt egyik magyar ügynöke, Wargha István segítségével. Kossuthot közönséges bűnözőnek, tolvajnak nevezte, amiért a császár ellen fel mert lépni és hogy a Szent Koronát magával vitte. (Wargha István az egyik legszorgalmasabb besúgója volt az osztrák rendszernek, többek között neki „köszönhető” a somogyi szabadságharcos, Noszlopy Gáspár elfogatása is.)

Kempen nevéhez kötődik a Döblingben élő gróf Széchenyi István elleni kémkedés, aki az 1850-es évek második felében újra politikai aktivitást fejtett ki. Kempen felderítő munkája sikerrel járt, hiszen Széchenyit 1860 húsvétján a halálba kergette. A rendőrminiszter haragja érthető volt, hiszen Széchenyi leleplezte és külföldön is elterjesztette a bécsi udvar Magyarország elleni hazug propaganda politikáját. (Bachot például időnként gúnyosan Patakinak nevezte írásaiban.) A Habsburg gépezet Kempen irányításával olyan rendőri és besúgó hálózatot épített ki, ami szinte egész Európában példa nélküli volt.

A kétarcú magyarok

Talán éppen Wargha István példájából kiindulva meg kell jegyeznünk, hogy a magyar történelemben mindig is voltak olyanok, akik érdekből, pénzért, félelemből, zsarolásnak engedve gazdát váltottak. Így volt ez már az Árpád-korban is, amikor a 23 Turul-nemzetségbe tartozó király közül néhányan (Orseoló Péter, Német (I.) András, Salamon, III. András) a német-római császár segítségét kérték. Az alábbi képsorok azokat a kiemelkedő magyar királyokat, hadvezéreket, politikusokat ábrázolják, akik mintegy vezérfonalát jelölik ki az 1100 éves magyar történelem „fáklyavivőinek”. Azok az utódok, akik őket követték, akiknek ők voltak példaképei, azok testesítik meg a magyar történelmet.

Az Anjou királyok – akik bár idegenek voltak –, de legnagyobb királyaink között tartjuk számon őket. Ám az ő idejükben is meg kellett küzdeni az országot eláruló, a koronát idegen kézre játszó magyar nagyurakkal. Jellemezte ez Zsigmond császár és magyar király fél évszázados uralkodását is, de a Hunyadiaknak is meg kellett harcolniuk a belső és külső ellenséggel.

Mohács, illetve Buda elfoglalása után az ország három részre szakadt. Mind a három országrészben akadtak szép számmal magyarok, akik nyelvet, lelket, gazdát cseréltek, sokszor csak azért, hogy életben maradjanak. Jelzi ezt az Erdélyi Fejedelemségen belüli éles ellentétek, árulások, meglepő fordulatok. A Hódoltság területét inkább a magyar népirtás, falvak, városok százainak eltüntetése, a termőterületek elnéptelenedése jellemezte. A Királyi Magyarország magyarjai pedig a bécsi akarathoz, érdekekhez igazodtak. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért innen indultak ki a kuruc szabadságharcok.

A Thököly Imre, Zrínyi Ilona, majd a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcok szintén megosztották az ország lakosságát. A magyar szabadságért küzdő kurucok mellett szép számmal akadtak olyan magyarok, akik tudásukkal, pénzükkel, fegyvereikkel a császárt szolgálták. Ők voltak a labancok.

Az ország 18. századi nagy átalakulása – amit leginkább Mária Terézia négy évtizedes uralkodása határozott meg – ismét életre keltette a magyar virtust, az ország egysége helyreállításának vágyát. A reformkort, a pozsonyi diéták politikai harcait követte az 1848/1849. évi forradalom és szabadságharc. Ezúttal is az történt, mint ami az előző évszázadokban és az ezt követő másfél évszázad alatt, hogy egyedül maradtunk. Úgy tetszik, a 907. évi pozsonyi csata még nem ért véget. Ezt igazolja az 1920-ban bekövetkezett első Trianon, majd az ezt megerősítő 1947. évi párizsi béke, a második Trianon, s a napjainkban zajló Európát sújtó tragikus események, amit én a harmadik Trianonnak gondolok.

Az első világháború, amit egyedül mi, magyarok nem akartunk, Magyarországra nézve súlyos vereséggel végződött. Tragikus eredménye – többek között – gróf Tisza István volt miniszterelnök meggyilkolása, a magyar lelket és embert irtó Kun Béla vezette Tanácsköztársaság regnálása, majd az ország kétharmadának elvesztése. Ez volt a már említett első Trianon, a magyarság nagy tragédiája, amit ez a nép a mai napig nem hevert ki.

A második világháború ismét lerombolta azt, amit a Horthy-kor embere a csonka országból fel tudott építeni. Az idegen hatalmak visszaállították újra a trianoni határokat, s a legnagyobb retorzió ismét Magyarországot érintette. Ez volt a második Trianon. A Rákosi-korszakot lezáró 1956. évi magyar forradalom és szabadságharc világraszóló példát mutatott a szabadságszeretetből, az önfeláldozó magatartásból. A jutalom a Kádár-korszak legalizálása lett, amit Moszkva mellett Washington, Párizs és London is elfogadott. Hazánkat ismét a mélypontra süllyesztették, míg a világnak Hitlert adó Ausztriát és Németországot többek között a Marshall-segéllyel jutalmazták. Megint csak egyedül maradtunk.

Az úgynevezett rendszerváltás reményt ébresztett Magyarország népében arra, hogy végre úgy élhessünk, mint Európa boldogabb és szerencsés fele, a Nyugat. Nem úgy történt. A léleknyomorító Kádár-rendszer megtette hatását. Oly nagy mértékben megosztotta az ország népét, hogy azt 35 év után sem tudtuk kiheverni. Az 1945-1990 közötti évtizedek a többi szocialista országban is hasonló megosztottságot okoztak, de az utóbbi évtizedek tapasztalata alapján ismét csak Magyarország maradt magára. Ez nem lehet véletlen, ez a mi sorsunk.

A helyzet ma sem bíztató. Az elmúlt 35 évben éles szembeállás tapasztalható a történelmi, nemzeti értékeinkhez igazodó, a kereszténységet elfogadó – nevezzük jobboldalinak – és a mindezeket másodlagosnak tartó, a globális, idegen értékeket inkább elfogadó – nevezzük baloldalinak – magyar állampolgárok között. Azt azonban nem árt tudni, hogy akik Árpád – Szent István – Nagy Lajos – Hunyadi János és Hunyadi Mátyás – Bocskai István – II. Rákóczi Ferenc – Széchenyi István – Kossuth Lajos példáját követik, ebben az országban nyerésre állnak. Ki emlékszik a felsorolt történelmi nagyságaink ellenfeleire? Mert voltak. Talán a 20. század felsorolt labancai élnek még a magyar köztudatban, ki tudja meddig. Érthetetlen, de vannak, akik a harmadik Trianont akarják.

A polgári állam kialakításának kísérlete

Ha már a magyaroknak nem lehetett sem 1848-ban, sem 1859-ben a saját polgári államát kialakítani, akkor az osztrák gyakorlat és törvények alapján kellett élni Magyarország népének. Bécs eltörölte a reformkor, az 1848. évi áprilisi törvények és a szabadságharc minden vívmányát. 1850-ben az Udvar bevezette a közteherviselést, ami általánosan 20 %-os adókulcsot jelentett. 1853-ban Ferenc József kiadta az úrbéri pátenst, ami a jobbágyfelszabadítás mellett a nemesség kártalanításáról is rendelkezett, kivételesen figyelembe véve az április törvények egy részét. A mezőgazdaság modernizálása is felemásra sikeredett, mert a kártalanítás hosszú évekre elhúzódott. A jobbágyság aránya 25%-ra emelkedett, ami rontott a korábbi helyzeten. Az adók olyan magasak lettek, hogy sokan csődbe mentek, nem tudták fizetni a hiteleket. Itt következett be a pénzgazdálkodásban jártas – az ókor óta ismert és ma sem példa nélküli gyakorlat – hitelezők trükkje, amikor az eladósodott tulajdonost kiforgatták minden vagyonából.

A polgárosodás egyik mozgatórúgója a gazdaság, továbbá a kultúra, ezzel együtt a világnézet formálása, átalakítása volt. Kiemelt szerepet kapott a kereszténység elleni támadás, ami Franciaországból indult el. A pénz mozgása megindította az ipari forradalmat, ami aztán újabb jelentős tőkét termelt. Ez a kulturális és gazdasági forma megjelent Európa keleti országaiban is, elsősorban a Habsburg birodalomban és a hozzá tartozó országokban.

A 19. század elejének legnagyobb „befektetését” Nathan Rothschild részéről a Napóleon elleni háborúk utolsó fejezete, a waterlooi csata szolgáltatta. A londoni székhelyű bank pénzelte a Napóleon ellen felsorakozó angolokat és poroszokat. A mesés Rothschild-vagyon az információ hatalom elve alapján halmozódott fel. Rothschild mindenki mást megelőzve kiépítette a gyorsfutár szolgálatot. Így 1815 nyarán a waterloo-i csata hírét, Napóleon vereségét is elsőként tudta meg Londonban. A bank futára nyolc órával előzte meg a győztes Wellington herceg futárszolgálatát. Ez a nyolc óra elegendő volt arra, hogy Rothschild a londoni tőzsdén hozzákezdett az államkötvények eladásához, amit a legtöbb, kötvénnyel rendelkező befektető követett. Amikor az árak már töredékükre estek, Rothschild emberei fillérekért visszavásárolták a papírokat. Ekkor érkezett meg a hivatalos futár, aki közölte Napóleon vereségét. A kötvények ára az egekbe szökött, de azok zöme akkor már Nathan Rothschild birtokában volt. Többek között az ilyen akciókban keresendő a Rothschildok titka.

Európa nyugati országaiból a 19. században Magyarországra is megérkezett az ipari, mezőgazdasági, kulturális, világnézeti változások sora. Az úttörő maga gróf Széchenyi István volt, aki európai útjai során gyakorlati és elméleti megoldásokat keresett és hozott magával, amivel a magyar fejlődést kívánta szolgálni. Ehhez azonban pénz kellett, amit a bécsi bankoktól és az osztrák befektetőktől próbált megszerezni. Nem is gondolta, hogy ezzel – többek között – a Rotschildok tőkéjét is igénybe vette.

Felmerül az alapos gyanú, hogy a bécsi bankárvilág így tett szert a jó minőségű magyar földek megszerzésére. Már a szabadságharc előtti években is feltűnik a bécsi Rothschildok szerepe az osztrák gazdasági, politikai, kulturális életben. Például a Metternich kölcsönök /1827-1850/ nem csak az ausztriai, hanem a magyar eseményekre is meghatározó erőt gyakoroltak. A nagyobb jelentőségű pénzügyi műveletek aztán a kiegyezés után, 1868-tól játszanak döntő szerepet.

Polgárosodás osztrák módra

A bécsi udvar tudathasadásos állapotba került, mert fogékony volt a nyugati gazdasági és társadalmi mintákra. Csak hát ezek a nyugtalan, nehezen betörhető magyarok nem tették könnyűvé a Habsburgok dolgát, nem úgy, mint a csehek, horvátok, s a birodalom más népei. Továbbra is büntettek, s a magyarok sorsát a maguk képére akarták átformálni.

1853-ban bevezették az osztrák büntető és polgári törvénykönyv rendszerét, ami a bírósági gyakorlatból eltörölte a magyar szokásjogot. Bécs nevezte ki a bírókat, ami kizárta, hogy igazságos, pártatlan ítéletek születhessenek. Bevezették az egységes oktatási rendszert (nyolcosztályos gimnázium, érettségi, szaktanári rendszer, német nyelvű oktatás). Ez alapozta meg az úgynevezett porosz utas iskolarendszer alapjait. Továbbá bevezették az osztrák mértékegység- és adórendszert, ami sárba tiporta a magyar hagyományokat.

A polgári átalakulás osztrák módra történő bevezetése nem zárta ki, hogy még ezekben az években is ne hajtsanak végre jelképes kivégzéseket. Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Perczel Mór, gróf Andrássy Gyula, Madarász László, Guyon Richárd és gróf Batthyány Kázmér nevét a hóhér felfüggesztette egy-egy bitófára, s a halálos ítélet jeleként mindegyik előtt kettétört egy-egy pálcát.

A passzív ellenállás (1850-1859)

A Bach-rendszert a magyarok közül nagyon sokan nem tudták elfogadni. A nemességet elsősorban az sértette, hogy a megnövekedett adókat a hivatalnokok és a fegyveres erők ellátására fordították. A nemzet fegyveres ellenállásra nem gondolhatott, ezért az ellenállás egy sajátos formáját választották. Aki jó hazafinak vallotta magát, az nem hajtotta végre a rendeleteket. Nem használta a német nyelvet, nem vásárolt olyan árut, amelyből az elnyomó rendszernek volt haszna. Ahol lehetett, gátolta Bécs politikáját, gazdasági fejlődését. Különösen az írók, költők, festők, szobrászok, zeneszerzők tettek sokat a passzív ellenállás érdekében. Ugyanakkor ez az ellenállás sajátos módon felvirágoztatta a magyar művészetet.

A kor nagy művészei régmúlt korok történelmi eseményeihez nyúltak vissza, de tették ezt oly módon, hogy mindenki érezte, tudta, valójában az a Bach-korszakról szól. Munkácsy Mihály, Barabás Miklós, Borsos József, Székely Bertalan, Zichy Mihály festészete, Arany János és Vörösmarty Mihály költészete, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc zenéje, Katona József drámái csak a jéghegy csúcsát jelentették.

Az ellenállás olyan külsőségekben is megjelent, mint például a nemzeti színek gyakori feltüntetése, Kossuth-szakáll növesztése, magyar ruházat, magyar nyelv használata, hagyományok ápolása, németek kiközösítése. A passzív ellenállás mellett az ötvenes években még néhány fegyveres szervezkedés, megmozdulás, sőt Ferenc József elleni merényletre is sor került. Megemlítendő Noszlopy Gáspár szervezkedése, Makk József székelyföldi összeesküvése, Rózsa Sándor rajtaütései az osztrák és a velük szövetséges magyar katonai csapatok ellen,
Libényi János bécsi merénylete a császár meggyilkolására.

A marosvásárhelyi Postaréten álló Székely Vértanúk Emlékműve a város első köztéri műalkotása, ami 1875 óta áll a helyén. A három elítéltet (Török János, Gálffy Mihály, Horváth Károly) 1852. március 10-én végezték ki, majd a bitófák alatt hantolták el őket. Ez a nap lett a Székely Szabadság Napja, amire ma is megemlékeznek a székelyek, de nem csak Székelyföldön. (Az anyaországban a Székelyföldért Társaság a Hősök terén tartja minden évben a megemlékezést.)

A sokszínű emigráció

Sokan emigráltak Magyarországról, így fejezték ki ellenállásukat a birodalmi törekvések ellen. Voltak, akik az életüket mentették, voltak, akik külföldi szabadságharcokban vettek részt. Voltak, akik annak reményében mentek el, hogy később visszatérnek, sokan Kossuth és más politikai és katonai vezetők mellett próbáltak szervezkedni. Legtöbben Törökországba menekültek. Isztambulból azonban Bécs nyomására távoli, kietlen helyekre kellett távozniuk a magyaroknak, ahol nem volt sokáig maradásuk a mostoha körülmények miatt.

Szemere Bertalan, Teleki László és Andrássy Gyula Párizsban, Klapka György, Pulszky Ferenc és Vukovics Sebő Londonban próbálkoztak szövetségest szerezni, nem sok sikerrel. A nyugati politikusok, királyok, művészek leplezetlen módon Bécs érdekeit követték.

Kossuth Lajos és Teleki László nézetkülönbségeik ellenére 1858-ban létrehozták a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Kossuth egy olyan Magyarországot képzelt el, amelyik kiválva a Habsburg Birodalomból, szövetségre lépve Horvátországgal, Szerbiával és Romániával, s széles körű nemzeti autonómiát hozna létre. Ez a gondolat érlelődött meg 1862-re, amiből a Dunai Konföderáció létrehozásának sajnos, elkésett terve fogalmazódott meg.

Az emigráció egyik legnagyobb nemzetközi érdeklődést kiváltó eseménye Kossuth angliai és különösen az amerikai útja volt. Kossuth és társai 1851 szeptemberében távoztak az egyre nyomasztóbb törökországi Kütahyából és érkeztek meg az angliai Sauthamptonba. A Földközi-tengeren hajóztak át az angliai kikötővárosba, ahol lelkes angol ünneplők fogadták a száműzött magyarokat. Akkor is lehetett tudni, s ez a mai napig igaz, hogy szavakban, ünneplésben soha nem volt, s ma sincs hiány az angolszászok és más nyugati népek részéről, de a tettekben, segítségben annál inkább.

Kossuth és néhány társa Milland Filmore amerikai elnök meghívására 1851-ben a Mississippi hadihajón Anglia érintésével New Yorkba érkezett.  Amerikában kivételes lelkesedéssel fogadták a magyarokat, Kossuthot pedig szinte már George Washingtonhoz hasonlították.

Kossuth Európába visszatérve tárgyalt III. Napóleonnal, Cavour gróffal, a szárd-piemonti miniszterelnökkel, Garibaldival, a legendás itáliai szabadsághőssel. Szervezte a magyar légiót, kereste a külföldi támogatásokat. A magyar honvédek harcoltak a krími háborúban, az olasz szabadságmozgalmakban és bárhol, ahol a magyar újjászületés reményét látták.

Hibavaló volt a számos nyugati diadalmenet, a sok tárgyalás a francia, olasz, angolszász vezetőkkel, a magyar emigráció tervei nem kerültek szinkronba a nyugati hatalmak érdekeivel.

Deák Ferenc, a haza bölcse

A passzív ellenállás legjelentősebb és legsikeresebb alakja Deák Ferenc volt. A csendes, visszahúzódó zalai nemes az egyetlen volt a Batthyány-kormány és a szabadságharc – bár ez utóbbiban nem vett részt – vezetői között, aki nyíltan politikai szerepet játszhatott 1849 után is. Deák és hívei kitartottak az 1848-as áprilisi törvények mellett, s jogi taktikázással kijátszották az abszolutista törekvéseket. Deák hívei kérésére 1854-ben zalai birtokáról Pestre költözött, ahol az Angol Királynő Szállodában talált végső otthonra. A pesti élethez szükséges pénzt a kehidai birtok eladásából szerezte meg. Ezt gróf Széchenyi István vásárolta meg tőle, hogy ezzel is segítse Deákot tevékenységében. (A műveletet a döblingi szanatóriumból irányította, s a vásárlást felesége, Seliern Cresence bonyolította le Kehidán.)

Az önkényuralom bukása

Ferenc Józsefnek tíz évre volt szüksége a szabadságharc bukása után ahhoz, hogy belássa, a magyarokkal nem lesz olyan egyszerű dolga, mint a csehekkel, horvátokkal, s más szláv és germán alattvalókkal. Tekintettel arra, hogy a birodalom ereje megingott, szüksége volt a magyarokra. Habsburg Rudolf óta tucatnyi esetben a hiszékeny magyarok mentették meg az osztrák nagyhatalmat a végleges bukástól. (Gondoljunk csupán Mária Terézia megmentésére 1841-ben a poroszok ellen.) Igaz, a legtöbb szabadságharcot is Magyarország ellen vívták Bécs urai, s ha túlerejüknek köszönhetően sikerrel is jártak, a magyar virtus állandó gondot jelentett a pozsonyi királyoknak. A legokosabban talán Mária Terézia kezelte a magyarok érzékenységét, s ez nem is volt eredmény nélküli.

1859-ben Ausztriának külső és belső nehézségei adódtak, melyek közül első helyen szerepelt a pénzügyi válság. A gazdasági nehézségeket éppen a Bach-rendszer nagy költségeket felemésztő működése okozta. Ehhez párosult a súlyos katonai vereség, amit Ausztria 1859 nyarán szenvedett el az itáliai Solferinóban. (Érdekességként megemlítem a solferinói csata egyik eseményét, aminek következményét kivétel nélkül mindenki ismeri ma is. A csatában rengeteg sebesült volt. Nagy részük életben maradhatott volna, de elsősegély híján elvéreztek. A csatatéren járt Henri Dunant svájci orvos, aki elsőként a világon megszervezte az elsősegély szolgálatot. A genfi egyezmény 1864-ben kimondta, hogy elsősegélyt kell nyújtani a sebesülteknek, így alakult meg a Vöröskereszt. Zászlaja Dunantnak köszönhetően a svájci zászló ellentétes színű változata lett.)

III. Napóleon francia és Piemont seregei megszerezték a gazdag Lombardiát, ráadásul Ferenc József elveszítette I. Miklós cár támogatását. Oroszország benyújtotta a számlát, amiért Bécs nem nyújtott segítséget neki 1859-ben a krími háborúban, ami pedig kötelessége lett volna a tíz évvel korábban a magyarok elleni hadjárat viszonzásáért. Ausztria ráadásul éppen Angliától kapott pénzügyi segítséget, amiért kétszeresen is nagy árat kellett fizetnie. Egyrészt ebben a történelmi helyzetben Anglia Oroszország ellensége volt, másrészt Bécs elkötelezte magát a Rotschildok segítsége mellett. Nem először és nem utoljára. Ez vezette Ferenc Józsefet arra az elhatározásra, hogy fel kell hagynia a neoabszolutizmus erőltetésével, hiszen szüksége van a magyarok segítségére. A császár 1859 augusztusában menesztette Alexander Bachot és Magyarországon visszaállította az alkotmányos rendszert.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1.,29/2., 30., 31., 32., 33., 34., 35., 36., 37., 38., 39., 40., 41.,  42., 43., 44., 45., 46., 47., 48., 49., 50., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61. 62., 63., 64., 65., 66., 67., 68.