„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Vészterhes évek

Gyakran emlegetjük Kisfaludy Károly Mohács című, örök érvénnyel bíró versének a címben megfogalmazott sorát, ami történelmünk négy legnagyobb fordulatának egyike. A teljesség kedvéért idézzük ide a költemény első sorait:

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregünk holttetemikre süté.”

Hogy melyek voltak történelmünk nagy fordulatai, melyek népünk létének, felemelkedésének, illetve pusztulásának egy-egy nagy csatájához kötődnek? Az első a 907. évben zajló pozsonyi csata, ami Árpád népe kárpát-medencei
letelepedésének, a magyarok honvisszafoglalásának diadala volt. A második az 1241/1242. évi mongoljárás, ami bár nagy veszteségekkel járt, de a második honalapítónak, IV. Bélának köszönhetően egy erős Magyar Királyság alapjai
teremtődtek újjá. A harmadik az 1526. évi mohácsi csata, ami az előző kettőhöz hasonlóan népünk kiirtását célozta. Mohács már nemzeti létünk megroppanását eredményezte, hiszen a Magyar Királyság három részre szakadt. A negyedik az 1914-1918 közötti Nagy Háború, ami az 1920-ban megkötött diktátumhoz, Trianonhoz vezetett. Ezt a magyarság a mai napig nem heverte ki. Ám térjünk vissza a 16. századba.

A Habsburg Birodalom V. Károly idején – aki az európai területek mellett a hatalmas spanyol gyarmatbirodalmat is uralta – érte el legnagyobb kiterjedését. Innen ered a mondás, hogy „Károly birodalmában soha nem nyugszik le a Nap”. A Habsburgok hatalmától leginkább Franciaország rettent meg, hiszen Ausztria és Spanyolország gyűrűbe fogta I. Ferenc (1515-1547), a „legkeresztényibb” francia király országát. A franciák Észak-Itália irányába próbálták áttörni a
gyűrűt, amely területek azonban a Német-római Birodalomhoz tartoztak. Az itáliai háborúk kiemelkedő csatája 1525-ben Paviánál zajlott le, ahol a franciák vereséget szenvedtek. 1526-ban, Mohács évében jött létre a cognaci liga, amelyben a franciákkal szövetségre lépett Velence, Milánó, Firenze, a Pápai Állam, s ami nagyon visszatetsző, a szövetséghez felsorakozott az Oszmán Birodalom. Történt mindez akkor, amikor az Európát védő Magyarország éppen
a török ellen a végóráit élte.

Európa nagyhatalmú vezetői embert, Istent nem ismerve, mindent pusztítottak, ami nem az ő érdekeiket szolgálta. Nem túlzás, hogy Istent sem ismertek, mert maga VII. Kelemen pápa, aki – bár törvényes házasságon kívül történt –, egy Medici apától származott. A pápa a törökkel is szövetségre lépett, miközben zsoldosok ezreit fizette Magyarország megsegítésére. A keresztény V. Károly császár zsoldosai pedig 1527. május 6-án vandál módon feldúlták Rómát (Sacco
di Roma). Többek között lemészárolták a svájci gárdistákat és fél évre magát a pápát is fogságba vetették. A reformáció eközben viharos gyorsasággal terjedt Európa északi területein, többek között Angliában, Németalföldön, Észak-
Németországban, a skandináv államokban. Svédország pedig teljes egészében lutheránus országgá vált. Úgy nézett ki, mintha Európa királyai, fejedelmei és az őket támogató nemesség saját országaik önfelszámolásába kezdtek volna.

A történések igazolására elég, ha megemlítjük az 1555-ben megszületett augsburgi vallásbéke határozatait. Az Augsburgban megtartott birodalmi gyűlésen a lutheránus vallást egyenjogúvá tették a római katolikus vallással. Ezt
követően a fejedelmek szabadon választhattak a lutheránus (evangélikus) és a római katolikus vallás között. Az elv lényegét a „cuius regio, eius religio” azaz „akié a föld, azé a vallás” mondat fogalmazta meg. Konkrétan! A birtokos, ha
áttért a másik vallásra, azt a birtokán élőknek is követniük kellett. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a vallásbéke más felekezetek követőinek, így például a reformátusoknak vagy az ortodoxoknak nem jelentett sérthetetlenséget.

Magyarország észak felől sem érezhette magát biztonságban. Lengyelország és a Német Lovagrend között kirobbant egy újabb háború. Ez azért jelentett gondot, mert II. Lajos király maga is a lengyel Jagelló családból származott, a Német
Lovagrend nagymestere – Brandenburgi Albrecht – pedig szintén rokona volt a magyar királynak. (Emlékezzünk arra, hogy II. Lajos Báthori István helyett fő tanácsadójának Brandenburgi Györgyöt nevezte ki.)

Nagy Szulejmán hadat üzen Európának

A 15. század második fele, illetve a 16. század első fele kivételes történelmi személyiségek, művészóriások, tudósok, vallási ellentétek korszaka volt. Meg kell említenünk egy nem európai, de Európa történelmére, s többek között a
magyar nép sorsára maradandó hatást gyakorló személyiséget, Nagy Szulejmán  (1520-1566) szultánt. Elődjével, Szelim szultánnal ellentétben Szulejmán az európai területekre vetette ki hálóját. Igaz, már elődei is alaposan kivették részüket az Oszmán Birodalom világhódító törekvéseiből, de Európában a szulejmáni hódításokkal jutott tetőpontjára a törökök birodalmi törekvése. (Annak a történészi állításnak, hogy Szulejmán a Nyugat felé történő szabad átvonulás fejében békét és jutalmat ígért, van alapja. Ezt a keresztény Magyarország nem fogadta el.)

Nagy Szulejmán történelmi pályafutásának áttekintéséhez érdemes megemlíteni annak a naptári napnak a „szerepét”, ami lehet, hogy mindössze csupán érdekesség. A tények ismeretében azonban nem minden ok nélkül szoktuk augusztus 29-ét a szultán szerencsenapjaként emlegetni.

Szulejmán trónra lépése utáni első jelentős hódítása 1521. augusztus 29-ike, amikor Nándorfehérvár, Magyarország kulcsa, Hunyadi hőstette után 65 év elteltével török kézre. Ezt követte Szabács, Zimony, Pétervárad, Szendrő török kézre kerülése. Napra pontosan öt évvel később, 1526. augusztus 29-én zajlott le a magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye, a mohácsi csata. Az ország ezt követően két részre szakadt. Tizenöt év elteltével, 1541. augusztus 29-én foglalta el Szulejmán Buda várát, aminek eredményeképpen Magyarország három részre szakadt.

Nagy Szulejmán halála után sem szakadt meg a folyamat. A jeles nap egy-egy kiemelt hódítással kapcsolatban továbbra is megemlítendő. Hiszen 1602. augusztus 29-én került török kézre Magyarország történelmi fővárosa, Székesfehérvár. Ne menjünk el szó nélkül 1660. augusztus 29-e mellett sem, amikor Erdély kulcsa, Várad esett el. A szerencsenap azonban a vége felé közeledett. 1686. augusztus 29-én, napra pontosan 145 év elteltével Buda török kézre kerülése után kezdődött el Buda visszavételének ostroma. Igaz, az ostrom csak 1686. szeptember 2-án járt sikerrel, amikor a főváros újra a magyaroké lett.

Mohács – 1526. augusztus 29.

Nagy Szulejmán 60.000 fős sereggel – a számok tekintetében mai napig eltérő adatok szerepelnek – vonult fel a Duna mentén, Mohácstól mintegy 8 km-re elterülő síkra (Sátorhelyre). A török haderő közel fele a kiszolgáló, nem harcoló
egységekből állt. Jóllehet, ezek közé sorolták a tüzérséget is, akiket a harcoló egységek közé kell sorolni. A magyar haderő összesen talán a 27.000 főt érte el. II. Lajos seregében a délvidéki szerb, horvát nemzetiségűek mellett részben
német, bajor, cseh, lengyel, spanyol zsoldos katonák vonultak fel. A magyar táborban vita bontakozott ki arról, hogy vállalják-e az adott erőviszonyok mellett az ütközetet, vagy késleltessék az összecsapást. Az egyik terv a Buda felé tartó visszavonulást vetette fel. Lényege, hogy bevárják az Erdélyből érkező Szapolyai János vezette és az akkor még Zágrábnál vonuló, Frangepán Kristóf irányította hadakat. Csehországból is útnak indultak segélycsapatok.

Tomori Pál és Szapolyai György döntöttek úgy, hogy vegyék fel a harcot, ne várakozzanak, főleg ne vonuljanak vissza. Hiszen a török sereg még fel sem állt, így nagyobb zavart lehetett volna okozni a soraikban. A magyar sereg 1526.
augusztus 29-én hajnalban fejlődött fel a csatatérre. A jobbszárnyon Batthyány Ferenc irányította a 6000 lovasát, a balszárnyon pedig Perényi Péter 3000 lovassal várta, hogy támadásba lendülhessen. Középen pedig a mintegy 12.000
fős zsoldossereg helyezkedett el Tomori Pál vezetésével. A királyi testőrséget 1000 nehézlovas alkotta, őket két oldalról gyalogosok és könnyűlovasok védték. Tudni kell, hogy a török hadsereg korszerű fegyverekkel volt felszerelve. A
janicsárok nagy része már puskát is használt, az ágyúk száma pedig több, mint négyszerese volt, mint amennyivel a magyarok rendelkeztek.

A magyar jobbszárny megindította a támadást, s egy elsöprő lovasrohammal megfutamították a még tábort építő ruméliai hadtestet. Sajnos, s ez súlyos hadvezetési hiányosságra mutat rá, a balszárny állva maradt. Hiszen velük szemben még nem is fejlődött fel az ellenség. A középen álló fősereg viszont megindult, de lassabban haladt, mint a jobbszárny. Közben a Batthyány vezette lovasroham kifulladt, illetve azt gondolhatták, hogy győzelmet arattak.
(Óhatatlanul eszünkbe jut a muhi csata első napi rohama, amikor Csák Ugrin és Kálmán herceg lovasai elsöpörték a felsorakozó mongol előhadat. A magyar hadvezetők büszke tudattal visszavonultak és nyugovóra tértek. A többit tudjuk.)

Tomori sajnos későn vette észre a hadvezetésből eredő aránytalan támadást, s próbálta a visszavonuló, sőt az ellentámadó janicsárok sortüzétől inkább menekülő futókat megállítani. Tomori Pál, a magyar sereg fővezére ebben az
összetűzésben kapott halálos sebet. (A szultán a csata után megkerestette Tomori holttestét, fejét a sátra előtt karóra tűzette – a kor szokása szerint –, jelezvén a győzelmet.)

A csatában elesett a király, 7 püspök, 28 főúr, 500 nemesúr és több, mint 14.000 katona. A török kegyetlenségét a csata után a 3000 levágott fej jelezte, amiket három nagy gúlába raktak Szulejmán parancsára. (Arról a Szulejmánról van szó,
akinek Szigetvár határában 1994-ben emlékparkot avattak a megbékélés jegyében, s akit Zrínyivel egyenlő mértékben „becsben őriznek” magyar földön. Ennek a Magyarországot rabigába döntő, a mongol inváziónál nagyságrenddel több halálos magyar áldozatot követelő szultánnak a tetteiről hosszú, „pozitív” kicsengésű filmsorozat látható az egyik magyar tévé csatornán.)

Jagelló II. Lajos halála

A tragikus csata és következményei között meg kell említeni egy olyan eseményt, amit a Habsburg-érdekeket szolgáló történetírásunk fekete lapjai közé kell sorolnunk. Nevezetesen II. Lajos holttestének megtalálása. A hivatalos álláspont ezt a fontos epizódot úgy tárgyalja, hogy a király menekülve a csatatérről a megáradt Csele-patak mocsarába fulladt. (Ezt a helyet ma Mohács határában, ami a csatatértől több mint tíz km-re fekszik, egy emlékmű jelzi.)

Kérdések sora vetődik fel. Hogyan lehetett egy király egyedül? Hiszen ezer fős testőrség védte a királyt. Hogyan lehetett, hogy a páncélba öltözött királyt teljesen ruhátlanul találták meg egy frissen hantolt sírban? Ezt Sárffy Ferenc győri várkapitány, a sírt elsőként fellelő szemtanú írta le. Nem szaporítva a krimi világába vezető egyéb jelentéseket, feltételezhető, hogy II. Lajos tetemét nem úgy találták meg, ahogy azt a magyarság tudatába bevésődött Székely Bertalan festmény ábrázolja. Ám tekintsünk el a korabeli, egymásnak ellentmondó „pártoskodó” szemtanúk leírásaitól. A Csele-patakba fulladás történetét a modern kutatás eszközeit felvonultató, korunk e témát kutató történészei szintén
elutasítják. Fodor Pál és Pap Norbert professzorok egy új, a multidiszciplináris /sokféle tudomány összeolvadása/ módszer alkalmazásával azt jelzik, hogy a jövőben még érdekes felfedezések látnak majd napvilágot e témakörben.

Magyarország széthullása a 16. században

Az Oszmán Birodalom legnagyobb alakja Nagy Szulejmán volt, aki 1520-1566 között Európát akarta meghódítani. Magyarország a védőpajzs azonban minden esetben útját állta. Vitathatatlan, hogy ez óriási károkat, mérhetetlen szenvedést okozott népünknek, de nem tehettünk mást. A 16-17. században a törökök által elkövetett népirtás, országrombolás egyenes úton vezetett az 1920-ban ránk erőltetett Trianonhoz. Nyugat-Európa nem először és nem is utoljára, „megköszönte” a magyarságnak a védőpajzs szerepét. A történelem „üzenete”, hogy a 16. század magyar vezető rétegének politikai szerepvállalása mellett ne menjünk el szó nélkül. Amikor veszélyben a haza, akkor az egyén is veszélyben érzi magát, családját, vagyonát, birtokait, egyéb tulajdonát. Ez meghatározza a szerepvállalását is. A 16. századi Magyarországon is lehetett választani. Volt, aki élete árán is a magyar ügyet szolgálta, ha úgy tetszik, folytatta az Árpádok ősi magyar politikáját. Volt, aki a Habsburgokban látta a megoldást mind a haza, mind a saját élete jobbra fordulását illetően. Ám voltak olyanok is, akik nem utasították vissza a török segítő kezét. Ez csak úgy fogadható el, ha megértjük a kor politikai viszonyait. Sokszor a török „hasznosabb” szövetségesnek bizonyult, mint Bécs vagy Velence.

Mindezek ismeretében ne mentsük fel a korabeli Magyar Királyság nemességének – bátran állítható – nemtelen szerepét. (Illik Péter és Botlik Richárd: A mohácsi csata másképpen című elemzése rámutat számos olyan történelmi tényre, amely felveti, hogy „lehetett volna másképpen is?”. Bár a történelemtudomány nem szereti ezt a kérdésfeltevést, de ebben az esetben ne spóroljuk meg rá a választ.)

Mert 41.000 főre tehető azok száma, akik nem jelentek meg a csatában, holott a magyar törvények alapján ott lett volna a helyük. A fegyvernemet tekintve 30.000 lovas és 11.000 gyalogos hiányzott a csatából. (Egy 68.000 magyar katonából álló hadsereg még hibás hadvezetés ellenére is győzni tudott volna.) A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a számokat ábrázoljuk kördiagramokkal.

Az első ábrán azt látjuk zöld színnel, hogy mindössze 27 ezer fő jelent meg a csatában, 41 ezer fő pedig nem. A második ábra azt jelzi, hogy 32 főúrból csak 19 jelent meg, 13 pedig nem. A harmadik körábrából megtudjuk, hogy a vármegyéknek csak a 36%-a jelent meg, 64%-a viszont nem Mohács elsősorban nem a vesztett csata, nem az elesett katonák száma miatt jelent fordulópontot a magyar történelemben, hanem azért, ami utána következett. Az Árpádok dicsőséges Magyar Királysága 1526-ban két, majd 1541-ben három részre szakadt. Bár másfél évszázad után kiűzték a törököt az országból, de a Magyar Királyság a következő évszázadokban nem nyerte vissza önállóságát. Hiszen a Habsburgok már a török uralommal párhuzamosan kétszáz évig, majd a török kiűzése után – helyettük is hatalomba kerülve – újabb két évszázadon át rabolták, ölték, nyomorba döntötték Magyarországot. Az 1526. évi magyarirtás Mohácsnál nem ért véget. Méltatlanul kevesen ismerik a maróti csata (1526. szeptember 13-15.) történéseit, amit a második Mohács néven említünk. (Itt meg kell jegyezni, hogy a történetírás a „második mohácsi csatát” az 1687. augusztus 12-én, a Villányhoz közeli nagyharsányi csatával azonosítja. A Szársomlyó hegyen az egyesült keresztény hadak fényes győzelmet arattak az oszmán seregek fölött.)

A maróti csata – ami Mohács után bő két héttel –, a Gerecse-hegység ma csendes helyén, Pusztamaróton zajlott le. A mohácsi vész hírére a dunántúli lakosság egy része családostól, ingóságaival együtt, észak felé menekült. Az óriási  tömeg azonban nem tudott átkelni egyszerre a Dunán, ezért szekérvárat építettek, s abban várták a török támadást. Mintegy 30.000 ember rekedt a Duna jobb partján. Szulejmán rabló hadai 1526. szeptember 12-én elfoglalták Budát, majd egészen Győrig dúltak, raboltak, felperzseltek mindent, ami útjukba került. A szekérvárat azonban nem tudták elfoglalni. Ezért a következő napon Budáról ágyúkat hoztak, s azokkal lőtték szét a tábort. A török mindenkit levágott, óriási öldöklést végeztek. Több, mint 20.000 magyar pusztult el Marótnál, többen, mint a mohácsi csatában. (Ehhez az eseményhez kötődik a festményekről ismert történet. Ez Dobozy Mihály tabajdi kisnemeshez kapcsolódik, aki a saját kezével ölte meg fiatal feleségét, csak hogy ne kerüljön az üldözők kezére.)

Bács védői 1526. szeptember 28-29. között heves ellenállást tanúsítottak az oszmán hadak ellen, de idővel a török martalékává váltak. Ezekben a hetekben a Kecskemét, Szeged közötti térségekben, továbbá a Délvidéken mintegy 400.000 magyart pusztítottak el Szulejmán katonái. Gazdag, népes városok, falvak, birtokok égtek porrá. A török az ország legnagyobb termő területeit tette szinte sivataggá, s ekkor váltak lakatlanná a Duna-Tisza közötti térségek.
A péterváradi csatára 1526. október 6-án került sor. A parasztokból álló sereg a Duna menti mocsaras helyen védte a várat, s jelentős veszteséget okoztak a töröknek. A törökkel jött a magyarirtó Cserni Jovan, a „fekete ember”, ahogy hívei nevezték a „fekete cár”. Cserni Jovan nem hadvezér volt, hanem inkább egy bandavezér, aki irtotta, rabolta sajátjait is. A tömeggyilkost mind Szulejmán, mind Habsburg Ferdinánd felhasználta a magyarok ellen. Cserni Jovan szobra ma Szabadka főterén áll, s a hős szerb hadvezért, parasztvezért ünneplik benne.

A kettős királyválasztás

Habsburg Ferdinánd a nyugati, Szapolyai János a keleti országrészek ura lett. Meghalt a király, éljenek az új királyok! Kissé átformálva az ismert középkori francia mondást, ami úgy szólt, hogy „Le roi est mort, vive le roi!” azaz „Meghalt a király, éljen a király!”, s szállóigévé vált az idők során, az Magyarország számára tragédiát eredményezett. Szapolyai Jánost – az 1505. évi rákosi végzés értelmében – 1526. november 11-én Székesfehérvárott a magyar országgyűlés választotta meg. Habsburg Ferdinándot 1526. december 17-én Pozsonyban – ahol ettől kezdődően közel négy évszázadon keresztül koronázták meg a Habsburg királyokat – az egymással viaskodó nemesek ültették trónra.
(Megjegyzendő, hogy a mohácsi tragédia hírére II. Lajos felesége, a fiatal özvegy, Habsburg /Magyarországi/ Mária meg sem próbálta megszervezni Buda védelmét. Arra viszont volt gondja, hogy a vár alatt készenlétben álló hajókra rakatta a királyi kincstár megmaradt értékeit és azokkal sürgősen elhajózzon Bécs felé. Élete hátralevő részét Németalföldön töltötte 1558-ban bekövetkezett haláláig. Mária 1530-1555 között Habsburg Németalföld kormányzója volt. Ferdinánd hitvese, Jagelló Anna is hasonlóan járt el. Ami kincset, értéket tudott, azt magával vitte az „új fővárosba”, Pozsonyba.)

A török 1526. szeptember 8-án betört Budára is, az elhagyott fővárosba. A kíméletlen fosztogatók behatoltak a királyi palotába, összetörtek minden bútort, szobrot, használati tárgyat. Leszaggatták a függönyöket, fali képeket, falvédőket, mindent, ami értékesnek tűnt. Szulejmán mintegy 1400 tevével szállíttatta el a palota még megmaradt kincseit, köztük a Corvinákat, Mátyás könyvtárának pótolhatatlan értékeit. (Az ismert 216 kötet közül ma 52 van Magyarországon, 41 Bécsben, a többi 123 példány pedig a világ 43 országa könyvtárának, múzeumának megbecsült értéke.)

A Kárpát-medence népei

Gondoljunk bele! A nemzetiségieket messze nem érintette oly mértékben a törökök irtóhadjárata, a nagyhatalmak nyomása, mint az ős magyar lakosságot. A tótok és a rutének a Kárpátok északi és keleti védett völgyeiben éltek. Legeltették állataikat és élték a hegyi emberek egyszerű életét. Távol voltak a harcmezőktől, miközben szép lassan növekedett a népességük száma.


Az oláh pásztorok a Kárpátok keleti és déli vonulatainak védelmében telepedtek le. Igaz, ők már közelebb éltek a z Oszmán Birodalom hadi útvonalaihoz, de számos oka volt annak, hogy messze nem pusztultak el közülük annyian, mint
ahogy pusztult a magyar népesség. Az egyik ok az volt, hogy a magas hegyek völgyeiben ők is védettebbek voltak, mint a sík vidéken élő, például az alföldi magyarok. A másik ok, hogy a Kárpátokon túli Moldva és Havasalföld – ahol szintén az oláhok éltek – már a szultán vazallus államai voltak. A harmadik ok, hogy az őslakos magyar nép sokkal inkább magáénak érezte a Kárpát-medencét, csak itt tudta elképzelni az életét, a hazáját. A peremvidéken élő, döntően szláv
népek másként viszonyultak a Magyar Királysághoz.

A délvidéki rácok esete egészen más történet. A Balkánnak ez a vidéke a török és más ellenséges hadak felvonulási területe volt. A rácok attól függően, hogy éppen az érdekeik hogyan diktálták, hol török mundérba öltöztek, hol Bécs
érdekeit képviselték. Az sem volt példa nélküli, hogy az egymás ellen fenekedő magyar főurak közül annak az oldalára álltak, aki éppen több földet, vagy több koncot ígért nekik. Ne feledjük el, hogy a Duna mentén Mohácstól, Bajától kezdve, Ráckevén keresztül egészen Szentendréig sorra jöttek létre a rác települések, melyekben a mai napig gyakorolják vallásukat, kultúrájukat.

Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy éppen ezekben az években kirobbanó vallási ellentétek, amelyek – Luther Márton 1517-ben történt fellépésétől – vallásháborúkká szélesedtek, emberi életek tömegét követelték. Magyarországon, különösen a keleti területeken és Erdélyben a vallási felekezetek sokfélesége alakult ki, amelyek Európa talán legváltozatosabb egyháztörténeti képét mutatták.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép: YouTube képernyőkép)

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25.,     26., 27., 28., 29/1., 29/2., 30., 31., 32., 33., 34.