„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

A neoabszolutizmus bukásától az 1861. évi országgyűlésig

Az emigráció jeles alakjai közül Kossuth Lajos soha nem térhetett haza, csak 1894-ben, holtában. Gróf Teleki László – akit távollétében többekkel együtt szintén halálra ítéltek – kalandos körülmények között, 1861 januárjában tért haza Gyömrőre. Gróf Andrássy Gyula, akit a párizsi hölgyek a „szép akasztott” jelzővel illettek, 1857-ben tért haza, amit befolyásos édesanyja járt ki számára. Tisza Kálmán 1849-ben másfél évre külföldre emigrált, de büntetlenül hazatérhetett. Báró Eötvös József az 1848. szeptember 28-ai Lamberg-gyilkosság után Bécsbe utazott, majd Münchenbe, s csak bölcseleti tanulmányainak élt. 1853-ban tért haza, kizárólag tudományos munkát folytatott, de 1861-től ismét komolyan részt vett a politikai munkában. Talán csak Deák Ferenc volt az egyetlen, aki nem emigrált, s a kiegyezés tető alá hozásában döntő szerepet játszott. Annak ellenére tehette ezt, hogy tagja volt a Batthyány-kormánynak.

Az 1860-as években a magyar politikai életben számos új szereplő jelent meg. Ők vagy életkorukból adódóan, vagy világnézeti beállítottságuk okán nem voltak érintettek az 1848/1849-es szabadságharc eseményeiben. Ettől függetlenül a pártpolitika három fő iránya alakult ki. Voltak az úgynevezett 47-esek, voltak, akik a 48-as áprilisi törvényekhez ragaszkodtak. Azonban egyre többen a szabadságharc 1849. évi bukása utáni helyzetből indultak ki. Ők úgy gondolták, hogy tiszta lappal érdemes folytatni a nemzetépítő munkát.

Az 1860-as esztendőt joggal tekinthetjük a politikai aktivizálódás évének. Ahogy Kossuth megjegyezte, a Bach-rendszer utáni továbblépésre 1860-ban, a március 15-i évforduló napján került sor, ami a „magyar nemzeti szellem ébredésének ünnepe volt”. Ezen a napon Pesten a tüntetők összetűztek a rendőrséggel, aminek volt egy halálos áldozata is. Forinyák Géza egyetemi joghallgató olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy holtan maradt az utca kövezetén.

Az 1860-as esztendő másik tragédiája, amikor április 8-án Gróf Széchenyi István tisztázatlan körülmények között elhunyt a döblingi (Bécs) szanatóriumban.  Széchenyi a döblingi magányában írt esszéivel, különösen az Ein Blick (Egy pillantás) című vitairatával felkorbácsolta a magyarság nemzeti érzelmeit. Mint írja: „Sok magyar csak most jutott el  hazája igaz szeretetére, valamint a gyermekek is csak akkor tanúsítanak odaadó szeretetet, tiszteletet szüleik iránt, midőn ezeknek életét veszély fenyegeti”.

Kossuth külföldi tapasztalatai során újra és újra rádöbbent, hogy sem Anglia, sem az Egyesült Államok, sem Franciaország segítségére nem lehet számítani. Az ígéretesen kezdődő francia-magyar tárgyalások után III. Napóleon gúnyos levele ábrándította ki Kossuthot és az emigráció többi tagját: „Végtelenül sajnálom, hogy hazája felszabadításának most abba kell maradnia. Nem tehetek másképp. Lehetetlenség. De kérem … ne csüggedjen, bízzék bennem és a jövendőben”.

Az 1859. évi solferinói csata fordulatot hozott, amelyben a szövetségre lépett francia és a szárd-piemonti csapatok győzelmet arattak az osztrákok fölött. Ez az esemény 1860-ban forrongásba hozta egész Itáliát. Az ország déli területeiről indult Garibaldi győzelmi sorozata, ami az olasz egység megteremtéséhez vezetett. 1861-ben kikiáltották az Olasz Királyságot. Ez és a Bismarck irányította Német Császárság megteremtése 1871-ben fontosabb volt az európai nagyhatalmak számára, mint a magyar szabadság ügyének támogatása.

Nem véletlenül üzente haza Kossuth a honfitársainak: „… nemzet csak úgy ígérhet magának jövőt, ha határozottságával, a helyzet magaslatára emelkedve, nem a nehézségeket latolgató gyáva ’bölcsességétől’, hanem semmi áldozattól vissza nem riad … az emberek sokat felejtenek, midőn egy nemzetnél semmi sem lehet végzelmetesebben káros, mint a feledékenység – semmi sem fontosabb, mint az emlékezet!” (Megjegyzem, ez ma legalább ennyire igaz!)

A bécsi udvar sem tétlenkedett. Ferenc József 1860. október 20-án kiadott császári-királyi rendelete, az Októberi Diploma kimozdította az egyhelyben álló politikai életet. Bár az októberi diploma alkotmányos alapokat ígért, ugyanakkor Magyarországnak Ausztriába történő beolvasztását helyezte kilátásba. Fenntartotta az 1849-es birodalmi eszmét, így hazánk ügyeit is a Birodalmi Tanács hatáskörébe utalta. A birodalom országai, nemzetiségei részére széleskörű autonómiát ígért. Magyarország visszakapta alkotmányos jogát, továbbá a Magyar Kancelláriát és a Helytartótanácsot. A külügy és a hadügy azonban Bécs kezében maradt volna. Az oktatás nyelve a magyar lett. A magyar országgyűlés minden szép uralkodói ígéret ellenére a rendeletet 1861-ben elutasította.

Az 1861. február 26-án kiadott Februári Pátens az udvar újabb próbálkozása volt a magyar önállóság letörésére. Nem volt ez más, mint egy császári nyílt parancs, ami az októberben létrehozott Birodalmi Tanácsot egy korlátozott hatáskörű törvényhozó testületté formálta. Ezt már a közben felállt Schmerling-kormány adta ki, ami a birodalmi tanács 343 követéből mindössze 85 magyarnak, 26 erdélyinek és 9 horvát-szlavón delegáltnak adott arra lehetőséget, hogy beleszólhasson a birodalom ügyeibe. Az uralkodó továbbra is korlátlan jogot tartott fenn magának a külügyek és a hadi, katonai ügyek intézésében. Az 1861. évi magyar országgyűlés ezt is elutasította. Megjegyzendő, hogy a birodalom tartományai közül a magyarok ellenállása volt a legerőteljesebb. Ferenc József 1861-ben az országgyűlést feloszlatta, többek között Teleki László öngyilkossága okán is.

Az Októberi Diploma és a Februári Pátens egyike sem lépett életbe, de fontos állomásai voltak a kiegyezés előkészítéséhez.

Az 1861. évi országgyűléstől a húsvéti cikk megjelenéséig

Párizsban 1859. május 6-án Kossuth Lajos, Teleki László és Klapka György megalakította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot, mint az emigráns kormány vezető fórumát. Teleki titokban akart hazatérni, angol útlevéllel. Először szerelméhez, Lipthay Auguszta bárónőhöz utazott Drezdába. A szász rendőrség itt már figyelte a magyar politikust és letartóztatta. Karácsony előtt hurcolták át Ausztriába, ahol tíz napot még börtönben is kellett töltenie. Majd Ferenc József magához rendelte és megígértette vele, hogy semmiféle politikai tevékenységben nem fog részt venni. Teleki 1861 januárjában tért haza Magyarországra. A magyarok között azonban Teleki László nagy népszerűségnek örvendett, így nem térhetett ki a politikai felkérés elől.

Az uralkodó 1861. április 6-ára összehívta az országgyűlést, amelyen két, egymással éles politikai párbajt vívó párt jelent meg. Egyre többen akarták a kiegyezést Béccsel. A nemeseket, s az egész országot megviselte a közel két évtizede tartó passzivitás. Az egyik politikai oldal a Deák Ferenc vezette Felirati Párt, a másik a Teleki László által megszervezett és irányított Határozati Párt volt. A pártok neve tükrözte a programjukat. Deák és politikustársai az uralkodóhoz  ntézett „feliratban” fejtették ki, hogy miért ragaszkodnak az 1848-as áprilisi törvényekhez. Innen származik a Felirati Párt neve. Teleki és hívei a 48-as törvényeket csak kiinduló pontnak tekintették, s a kiegyezés feltételeit a sokkal nagyobb önállósághoz kötötték. Radikális követeléseik mellett „határozottan” kiálltak, ezzel sok új hívet és az alsótáblán többséget szereztek. Innen a Határozati Párt neve. Telekiék ragaszkodtak az emigrációban lefektetett elveikhez. Gróf Telekinek Lászlónak joga lett volna az országgyűlésen felsőtábláján részt venni. Ő azonban indult választásokon, s a harcos alsótáblán akart részt venni. Nyert a képviselőválasztáson, s Abony választókerület képviselőjeként jelent meg Pesten.

Az 1861. évi országgyűlés helyszíne a Nemzeti Múzeum dísztermében A Határozati Párt többek között nem ismerte el Ferenc József 1848-ban történt törvénytelen trónra juttatását. Arra törekedtek, hogy az országgyűlés oszlassa fel önmagát, így kizártak mindenféle alkut. Erdély és Horvátország követei nem voltak jelen, ami szintén törvénytelen volt. A vita a Határozati Párton belül is elmérgesedett. A többség hajlott az alkura, de Teleki nem, s így egyre inkább magára maradt. Meg kell említeni, hogy a május 8-ára virradó éjjelen Teleki László vendége volt unokatestvére, politikus társa, Tisza Kálmán. Hogy miről beszélgettek négy órán keresztül, azt sajnos részleteiben soha nem fogjuk megtudni. Az azonban tény, hogy amikor Tisza távozott a pesti lakásból, az egyébként érzékeny lelkületű Teleki László öngyilkos lett.

Elsősorban az országgyűlés tagjai, de még a Múzeumkertbe is csak belépővel bejutó érdeklődők, újságírók izgatottan várták az ország további sorsát meghatározó Deák-Teleki vitát, amire aztán nem kerülhetett sor.

Nem kerülhetett sor, mert 1861. május 8-án reggel, amikor a képviselők összegyűltek, akkor tudták meg a tragikus hírt, hogy éjjel Teleki László öngyilkosságot követett el. Az ülést elnapolták, a képviselőkön a gyász, a tehetetlenség lett úrrá. Az egész országban nagy volt a felháborodás. Voltak helyek – többek között Győrben –, ahol a tüntetők összecsaptak a császári katonasággal, ami véres következményekkel járt.

Teleki halála elodázta a kiegyezést, de nem akadályozta meg. A szobájában talált kéziratok, melyek a tervezett beszédének vázát tartalmazták, arról tanúskodnak, hogy még a döntő pillanatban sem adta fel az emigrációban kitűzött célt. Egyértelműen elutasította az októberi diploma és a februári pátens minden pontját. Határozottan kiállt az önálló Magyarország megteremtése mellett. (Halála, mint oly sok magyar hazafi halála, akik az önállóságra törekedtek, megint csak Bécs számára volt kedvező. Ebben az esetben nem merült fel az idegenkezűség, mint például Zrínyi Miklós, vagy Széchenyi István esetében. Sokan nem ezt vallják.)

Teleki László, a Kisfaludy Társaság tagja 1841-ben jelentette meg a Kegyenc című drámáját, ami az ókori Róma bukásának éveiben játszódik, de a reformkori magyar történelmi valóságot ábrázolja. A császárkori Róma erkölcsi romlottága a kor metternichi politikájának korrajza volt.

A pénz hatalma, bankok alakítása, gazdasági helyzet

Mielőtt az eseményekben gazdag történelmi ismereteket folytatnám, érdemes a korszak gazdasági hátterét, ha csupán vázlatosan is, megemlíteni. Ez a téma a történelem tankönyvekből – általános iskolától az egyetemi jegyzetekig –kötelező módon kimarad. Mondom ezt úgy is, mint aki 25 éven át történelem tankönyvek szerzője volt. Az akadémikus szerzők tollából származó történelmi tanulmányok, könyvek pedig szemérmesen hallgatnak a pénzvilág mozgásának az alábbiakban felvázolt vonulatáról. Ugyanakkor vannak egyre többen közgazdászok, történészek, akik nyíltan tudnak és mernek is beszélni erről a tabunak számító témáról is

Korábban már volt szó a Hunyadiak tárgyalásakor a Fugger családról, akik a középkori Európában uralták a császári, királyi udvarok egy részét. A legnagyobb pénzhiteleket V. Habsburg Károly császár, a „fél világ ura” vette fel tőlük. A császár a Fuggerektől felvett óriási összegeket aztán kamatostól fizette vissza a bankár családnak. Volt miből, hiszen a spanyol gyarmatok kirablása óriási jövedelmet hozott az udvarnak. Ebből következően a császár testvére, I. Ferdinánd magyar király is 1526-tól a bankárcsalád lekötelezettjévé vált. Igaz, már korábban, 1495-ben Thurzó János, a Felvidék egyik ura szerződést kötött a Fuggerekkel. Ennek értelmében Besztercebánya és környékének arany-, ezüst- és rézbányáinak jövedelmét a bankárcsalád fölözte le, sőt a pénzverésben is közös üzletet hoztak létre. A Fuggerek (ahogy a magyarok nevezték őket, a fukarok) üzletébe azonban beleavatkozott egy másik „üzletember”, a Spanyolországból Budára menekülő Szerencsés (Fortunatus) Imre, aki szembekerült a Fuggerekkel. Szerencsést csalással vádolták, s a Fugger párthívek kirabolták a budai házát, aki azonban nem adta fel a nagy haszonért vívott küzdelmet. Szerencsés a hatvani országgyűlésen a Fuggereket vádolta csalással. Az ügy a pápáig is eljutott, aki V. Károllyal szövetségben megfenyegette a magyarokat, levelet írva II. Lajos királynak: „Erősen szorgalmazd és követeljed, hogy a Fuggereknek igazságot szolgáltassanak!” A Fuggereknek „igazságot szolgáltattak”, aminek fejében Magyarország 50.000 forint kölcsönt kapott, ami szinte semmire sem volt elég. Az ország szorult helyzetét tetézte, hogy Nagy Szulejmán éppen ezekben a napokban – talán nem véletlenül – indult el hódító hadjáratára a Magyar Királyság ellen. A Habsburgok aknamunkája is hozzájárult ahhoz, hogy 1526 augusztusában Mohács mezején a királyi hadsereg és szövetségesei tragikus vereséget szenvedtek.

Ez a gazdaságpolitika folytatódott a 19. században, csak akkor már a Rothschildok irányították Európa pénzügyeit. A Frankfurtból származó dinasztia alapítója Mayer Amschel Rothschild (1744-1812) hozta létre Európa legnagyobb bankhálózatát. Gyermekei közül öt fiát Frankfurtban, Londonban, Párizsban, Nápolyban és Bécsben helyezte el. Az öt gyermek megalapította a saját bankját az adott országban.

A Rothschildok mottója: Harmónia, Becsületesség, Szorgalom.

A Rothschildok éleslátását bizonyította, hogy felhasználták, jól megfizették a Thurn & Taxis hercegi ház postahálózatát, amit ők aztán futárszolgálatnak is használtak. Rájöttek arra, ami ma már közhely, hogy az információ hatalom. Mert bizony a fontosabb leveleket az erre szakosodott hivatalnokok felbontották, elolvasták, s az azokban szereplő információk első felhasználói a Rothschildok voltak. (Erre a gyors futárszolgálatra példaként szerepel a 69. Öt perc történelem… sorozatban a waterlooi csata eredményéről Londonba érkező hír elsőségének döntő szerepe.) A Thurn und Taxis család a 18. században házasságok révén rokoni kapcsolatba került a Batthyány és az Esterházy családdal.

A Rothschildok az első jelentősebb nemzetközi üzletüket 1804-ben kötötték, amikor a dán királyt, VII. Keresztélyt segítették ki anyagi gondjaiból. Ettől kezdve az európai uralkodók, háborúzó hadvezérek, álljanak azok bármelyik oldalon, egyaránt számíthattak a bankhálózat pénzügyi támogatására. Amit aztán kamatostól vissza kellett fizetniük. Így volt ez a napóleoni háborúk idején is, amikor az angol Wellington első hercegének hadjáratát finanszírozták. Ám támogatták Párizst, Bécset, Berlint, s ez a támogatás Ausztrián keresztül Magyarországot is érintette.

Két politikust említsünk meg, aki szembe mert szállni az európai bankhálózat érdekeivel. Az első Napóleon volt, s el lehet gondolkodni azon, hogy a Lipcsénél, majd Waterloonál a francia császár ellen miért fogott össze a liberális demokrata Egyesült Királyság, s a konzervatív Poroszország és Ausztria, Magyarországgal karöltve Napóleon ellen. A pénzügyi támogatást egy helyről, a Rothchildoktól kapták. (A másik politikus, aki szintén függetleníteni akarta magát a bécsi bankháztól, az Kossuth Lajos volt.)

Napóleon bukása után, ami óriási hasznot jelentett a bankoknak, a dinasztia a nyugati hatalmak államkötvényeire tette rá a kezét. A másik, nagy hasznot jelentő forrás az ipari forradalom történelmet, társadalmat, technikát, kultúrát átforgató folyamata volt. A Rothschildok hitelezték a gépek, gyárak, vasúthálózat, hajózás fejlesztését, bányák nyitását, de a 19. század közepén már a bor- és pezsgőgyártással, a lóversenyekkel és a műkincsek gyűjtésével is foglalkoztak. A
pénz, a befolyás lehetővé tette, hogy a Rothschildok szinte minden országban az arisztokrácia legmagasabb köreibe bejuthattak.

A nagy fordulatot az 1814-1815-ben tartott bécsi kongresszus hozta meg. Európa győztes országai ünnepelték magukat a Napóleon felett aratott győzelem után, közben átrendezték Európa térképét. Különösen nagy figyelmet fordítottak Németország területének kialakítására, a francia terjeszkedés visszaszorítására. Továbbá ügyeltek arra, hogy egy újabb forradalom ne robbanhasson ki Európában. A zárónyilatkozatot 1815. június 9-én írták alá.

A kongresszus után I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Ferenc osztrák császár létrehozták a Szent Szövetséget, ami elsősorban a forradalmi megmozdulások elfojtását tűzte ki céljául. Amikor 1815 novemberében Anglia is csatlakozott, kialakult a Négyes Szövetség, s ezek az államok gyakorlatilag egész Európát lefedték, uralmuk alá hajtották.

Ausztria ura, I. Ferenc császár 1816-ban négy Rothschild fiúnak nemesi címet adományozott, amit két év múlva Nathan Rothschild is megkapott. Ráadásul, hogy a kapcsolat még szorosabb legyen, 1822-ben az öt bankár Freiherr címet is kapott, ami még nagyobb mozgásteret jelentett nekik Közép-Európában. Nem véletlen, hogy 1816-ban alakult meg az Oesterreichische Nationalbank azaz magyarul az Osztrák Nemzeti Bank, ami teljes egészében a Rothschildok magántulajdona volt.

Pesten az első bankot gróf Széchenyi István kezdeményezésére néhány budapesti zsidó kereskedő alapította meg. A Pesti Kereskedelmi Bank 1841-ben kezdte el a működését. Első igazgatójává Ullman Móricot választották. Ez a pénzintézet 1867-ig az egyetlen kereskedelmi bank volt Magyarországon. (Európa legtöbb országában a 19. század közepén születtek meg a központi bankok.)

(A Magyar Nemzeti Bank 2024-ben ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. Hiszen a MNB hivatalosan a Horthy korszakban, 1924. június 24-én alakult meg. Tudni kell, hogy a függetlennek tervezett magyar bank addig nem tudta megkezdeni a működését, míg az 1694-ben alapított Bank of Englandtól kölcsönt nem vettek fel. Bethlen és Horthy három évig próbáltak ellenállni, míg végül egy négymilliós kölcsön felvétele után 1927-ben elkezdhette működését a bank. Az új pénz, a pengő 1944-ig stabilan tartotta értékét. Ezt követően, a kommunista korszakban történtek szervezeti változások, de a jogfolytonosság megmaradt. Ennek a száz esztendőnek azonban voltak előzményei, hiszen a jegybanki funkciókat akkor is gyakorolták különféle pénzintézetek.)

A már említett Pesti Kereskedelmi Bank után az 1848/1849. évi szabadságharc idején, bár nem hoztak létre egy új pénzintézetet, a szabadságharc ügyét támogatni kellett. Ezt törvényben is rögzítették, hiszen a forradalom 12 pontjának
követelései között a 9. pont a Nemzeti Bank felállításáról szólt. Ekkor adták ki a Kereskedelmi Bankon keresztül a Kossuth-bankókat. A fedezetét a magyar nép – aki tehette – adományaiból, ékszereiből, egyéb felajánlásaiból biztosították. Kossuth egyéb képességei mellett kiváló gazdasági szakember is volt.

A legendássá vált papírpénzeket a Landerer-nyomda gépein készítették, s 1848. augusztus 6-án kerültek forgalomba. Az akkori papírpénzek között a magyar bankó a rajzolatával, a hamisítás ellen védelmet nyújtó papírminőségével világszínvonalúnak számított. Az első bankjegy a 2 forintos volt, amit követtek az 1, 5, 10 és 100 forintos címletek. Készült 1000 forintos is, de azt már nem tudták forgalomba hozni. A váltópénz hiánya miatt szokássá vált, hogy a bankót feldarabolták, így csillapítva a váltópénz hiányát. Készült váltópénz is, de abból nagyon kevés volt forgalomban.

Az 1849. augusztus 9-ei temesvári csata után az osztrákok lefoglalták a nyomdagépeket, nyomólemezeket, fenyegetés terhe mellett begyűjtötték a Kossuth-bankókat és megsemmisítették azokat. Az első magyar pénz legádázabb ellensége Windischgratz volt, feltehetően a bécsi bankárvilág megbízásából.

A szabadságharc pénzének még az emlékét is el akarták törölni. Nem csak azért, mert a szabadságharc szimbóluma volt, hanem azért is, amiért szembe mert szállni a Rothschildok érdekeivel. Windischgratz már 1848-ban elrendelte, hogy a bankót nem csak hogy meg kell semmisíteni, de akinél ilyet találnak, azt a legszigorúbban meg kell büntetni. Az Udvar durva fellépése miatt a magyarok egyre nagyobb becsben tartották a bankókat és mint a szabadságharc becses ereklyéit, elrejtették a hatóságok elől. A lefoglalt pénzt nem csak Pesten, hanem a nagyobb városok főterén is látványosan égették, ezzel is megfélemlítve a rebellis magyarokat. (A papírpénz a Kossuth-bankó nevet csak később kapta, a szabadságharc leverése után.)

A szabadságharc leverése után a bécsi központi bank intézte a Magyarországon forgalomban levő pénzek kibocsátását és felügyeletét. A kiegyezés sem hozott ebben változást, bár számos dologban önálló lett Magyarország, de a pénzügyekben nem. Erről bővebben a következő részben lesz szó. Ferenc József, ha akarta, akkor sem adhatott volna Magyarországnak szabadságot a pénzügyekben, mert az ő keze is meg volt kötve, hiszen az egész birodalom bankhálózata 100%-ban a Rothschildok tulajdonában volt. A magyarok igazi pénzügyi kiszolgáltatottságát majd az 1867. évi kiegyezés fogja meghozni.

Deák Ferenc a provizórium időszakában (1861-1865)

Teleki László tragikus halála dermesztően hatott a magyar politikai életre. Deákot is megviselte politikai ellenfele elvesztése. Passzivitásba vonult. Sokat olvasott, napirend szerint élte életét az Angol Királynő Szállóban, de valójában készült a következő nagy megmérettetésre.

A nemesség egy része úgy érezte, hogy a passzivitás nem megoldás. Tekintettel arra, hogy közben kicsúszott lábuk alól a földbirtok, az adósság nyomasztóan hatott rájuk. Közben, a bécsi államminiszter, Anton Schmerling erre csak annyit mondott, hogy „Várhatunk!”. Ez annál is inkább veszélyes volt, mert Ferenc József 1861 novemberében feloszlatta a megyei vezetőtestületeket.

Továbbá az uralkodó kiterjesztette a hadbíróságok jogkörét, azaz bevezették a Schmerling-provizóriumot, magyarul az „ideiglenes állapotot”. A konzervatív politikusok aktivizálták magukat. Hajlottak egy felelős kormány szükségességére, ugyanakkor ragaszkodtak a közös ügyek minisztériumainak felállításához. Az Angol Királynő Szállóban nagy volt a forgalom. Minden nap délelőtt kilenc órától fél egyig fogadta Deák a látogatókat a megszokott helyén. Gyakran kértek tőle pénzt idegenek, ismerve Deák lágy szívét, adakozó hajlamát. Erre a célra minden esetben ki volt készítve egy-egy kisebb összeg, ami aztán rendszeresen gazdára talált.

Deák látszólag nem politizált 1861 és 1865 között, de annál aktívabb volt az irodalmi, művészeti, tudományos közéletben, amit látogatói is bizonyítanak. Kemény Zsigmond, Eötvös József, Trefort Ágoston, Csengery Antal és számos más író, költő, jogász, közéleti személyiség inkább hajlottak a megegyezésre, a liberális nézetekre. Deákot meglátogatták szerb és horvát vezető politikusok is, akikkel a nemzetiségi ügyekről tárgyalt. Deák ebben a témában hasonló politikát képzelt el, mint Kossuth, aki a „Dunai Szövetség” tervezetét 1862 májusában tette közzé. Kossuth mellett Klapka György, Pulszky Ferenc, Helfy Ignác vett részt a munkában. Ez utóbbi adta ki lapjában Kossuth tervezetét magyar nyelven, majd a munka olasz nyelven is megjelent. Deák tudta, hogy Bécs és Pest között csak akkor lesz harmonikus a kapcsolat, ha a nemzetiségiek nem lesznek az ellenségeink.

A Húsvéti cikk előzményei. 1862-ben egy osztrák jogász, bizonyos Wenzel Lustkandl megjelentetett egy cikket, ami kritika alá vette a Pragmatica Sanctio deáki értelmezését. Telibe talált, mert tudni kell, hogy Deák Ferenc évtizedek óta a III. Károly császár és király által 1723-ban kiadott törvényéből indult ki, amikor a magyar jogrend folytonosságát bizonyította. Ez jóval több volt, mint a nőági örökösödés törvénybe foglalása, ez a magyar jogrend több évszázados történetét is magába foglalta. Ez lesz majd a kiegyezés alapja is, ami érvényes volt akár az 1848 áprilisi, akár az 1861-es országgyűlési törvénytervezetek jogfolytonosságára. Senki nem ismerte jobban a Pragmatica Sanctio paragrafusait, mint Deák. Ezt kérdőjelezte meg az osztrák Lustkandl, aki még azt is tagadta, hogy a magyar rendeknek 1526 (Mohács) előtt szabad királyválasztó joga lett volna. Vesztére tette, mert Deákék minden tételét cáfolták és a magyarok javára fordították.

Deák és munkatársai már 1862-ben hozzáfogtak a megfelelő válasz megfogalmazásához, de aztán félretették, s csak 1864 végén foglalkoztak vele újra. Mint írja Deák: „Lustkandl úr nem magyar-osztrák közjogot írt, hanem a magyar és az osztrák közjog némely pontjainak töredékes fejtegetésével akar egy politikai nézetet és irányt támogatni … ez csak politikai röpirat, az efféle röpiratok szokott pongyolaságával és gyakori részrehajlásával.”

Az öt fejezetből és a függelékből álló terjedelmes válasz a Budapesti Szemlében jelent meg 1865 elején. A hosszú eszmefuttatás nem volt hiábavaló, hiszen ez a dokumentált, bárki számára hozzáférhető vitaanyag mintegy előzménye volt egy sokkal rövidebb lélegzetű, de annál nagyobb horderejű írásnak, a nevezetes húsvéti cikknek.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

Címkép:

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók újra: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1.,29/2., 30., 31., 32., 33., 34., 35., 36., 37., 38., 39., 40., 41.,  42., 43., 44., 45., 46., 47., 48., 49., 50., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61. 62., 63., 64., 65., 66., 67., 68., 69., 70.