„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

A húsvéti cikk megjelenése (1865. április 16.)

A politikai élet történelmi jelentőségű vitairata, egy névtelen cikk 1865. április 16-án, húsvét vasárnapján, a Pesti Napló hasábjain jelent meg. Innen származik a „húsvéti” jelző. Az osztrák-magyar kiegyezés előkészítő dokumentumáról azonban hamarosan kiderült, hogy azt Deák Ferenc írta. Pedig Deák komolyan gondolta a névtelenséget, hiszen az előző napon az Angol Királynő Szállóban mondta tollba egy újságírónak, Salamon Ferencnek, hogy a szerkesztőségben még a kézírásából se jöhessenek rá, hogy ő a szerző.

A soorozat 70. részben bemutatott Wenzel Lustkandl 1862-ben megjelent cikke, ami Deák Pragmatica Sanctio értelmezését kritizálta, tekinthető a kiegyezéshez vezető politikai vita kezdetének. Deák és munkatársai hozzáláttak az osztrák jogász hiányos, de provokatív művének alapos megválaszolásához. Ezt a munkát aztán félretették, majd 1864-ben megjelent a válasz Lustkandl cikkére. A következő évben egy újabb, a magyarokat támadó cikkre Deák már nyíltan a politika színpadára lépett és ennek eredményeként született meg a húsvéti cikk.

A Botschaffer (Nagykövet) című lap a magyarokat több évszázados történelmükre hivatkozva, a jogeljátszás hazug elméletére alapozva támadott. Ebben a szabadságszerető, s azért sokszor – éppen a Habsburgok ellen – lázadó, fegyvert fogó magyarokat szakadársággal vádolta, mert nem hódoltak be Bécsnek, mint például a csehek, vagy más szláv népek. Mint kifejtik, a magyaroknak ez a lételemük. A szembenállás, az osztrákok szerint a teljesen értelmetlen „elkülönző vágy a Sonder-Zug” jellemzi ezt a népet. Ennek pedig semmi értelme nincs, írják a Botschafferben.

Mondja ezt az a Habsburg hatalom, ami a puszta létét is Kun László királynak köszönheti, amikor a jelentéktelen Habsburg Rudolfot 1278-ban, a morvamezei csatában trónra segítette. Vagy amikor számtalan esetben pajzsként védte Ausztriát a török ellen, amikor Mária Terézia ingatag hatalmát erősítik meg a poroszok ellen, vagy amikor eltűrik, hogy a pozsonyi koronázó templomban a Szent Koronával a fejükön hatalomba emelt Habsburg magyar királyok kivétel nélkül a magyar szabadság eltiprására esküdtek fel. És mi vagyunk a szakadár, elkülönülő nép!

(Nem lehet nem arra gondolni, hogy ma ugyanez történik. Aki egy kicsit is történelmi léptékben tud gondolkodni, annak látnia kell, hogy ma is ugyanez a magyarok történelmi szerepe, hiszen ok nélkül, de ugyanezzel a „kívülálló” tulajdonsággal, magatartással vádolnak bennünket.)

Ennek bizonyítására, a magyar nép ezeréves jogainak megvédésére szállt síkra Deák Ferenc, amikor megírta a húsvéti cikket.

Deák 1865 elején tért vissza a politikai életbe. Ezekben az években is ugyanaz a megfontolt, becsületes, határozott, legyőzhetetlen vitapartner volt, mint két-három évtizeddel korábban. A különbség talán az lehetett, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalatai és a jóval nagyobb jogi, politikai, történelmi tudás még inkább elkötelezte a magyar ügy védelme mellett.

Deák „évei”, az 1861-1867 közötti időszak mind a bel-, mind a külpolitika terén mozgalmas esztendők voltak. Az előhírnökök, akik már korábban felvetették a rendi szerkezet korszerűsítését, az ifjú- vagy újkonzervatívok voltak. Gróf Dessewffy Emil és gróf Apponyi György a liberális ellenzéket igyekeztek háttérbe szorítani, miközben együttműködtek az udvarral. (Széchenyi nem értett egyet velük, elsősorban a rendiség fenntartása dolgában.) A „nemzet prókátora” azonban tovább vitte a volt főkancellár Apponyinak és az MTA elnökének, Dessewffynek a politikáját. Az Adalékok a magyar közjoghoz (1865) című cikkében azt fogalmazta meg, hogy a liberálisok készek a tárgyalásokra. (A liberális jelző alatt itt még nem arra a liberalizmusra kell gondolnunk, amit ma értünk alatta.)

A kiegyezés előtti és utáni évek színes egyénisége volt Anton von Augusz báró, becsületes nevén Augusz Antal, tolnai nemes. Augusz Szekszárdon született és 71 éves korában szeretett városában távozott az élők sorából. A művelt, világlátott, nyelveket beszélő Augusz Antal a bárói címet az osztrákoktól kapta, s bár soha nem tagadta meg magyarságát, Ferenc József követeként vett részt a kiegyezés előkészítésében. Jó barátja volt a zseni zeneköltő, Liszt Ferenc, aki így írt a tolnai nemes halálakor: „Augusz elvesztése a legfájdalmasabban érint. Az Esztergomi mise első előadása óta – több mint húsz éve – lélekben egyek voltunk. S ugyancsak ő volt, aki elhatározásomban, hogy magamat Budapestre kötelezzem, különösen megerősített.”

Néhány példa a sok közül, akik a legkülönfélébb módon, de részt vettek a kiegyezés tető alá hozásában. Tették ezt hittel, jó szándékkal, hogy az ország kátyúba süllyedt szekerét kiemeljék onnan.

Mit is tartalmaz a húsvéti cikk? Deák Ferenc hitet tett a birodalom fennállása mellett, de azon belül szilárdan ragaszkodott Magyarország önállóságához. Vezérlő elve, s ebben társa volt a nagy tekintélynek örvendő gróf Andrássy Gyula (1823-1890), a magyar alkotmány sérthetetlensége. Ezt pedig történelmi példák segítségével vázolta, amikor a 17. század végétől, a Rákóczi-szabadságharc eseményein keresztül a Pragmatica Sanctio megszületéséig, illetve Mária Terézia uralkodásáig egy történelmi ívet fogalmaz meg. Ez pedig arról szól, hogy a Habsburg-magyar összefogás mindig akkor szakadt meg, amikor egy-egy császár, illetve magyar király megsértette a magyar alkotmányt. Ezért volt a kuruc felkelés, ezért követett el hibát a kalapos király (II. József), s ezért robbant ki az 1848/1849. évi forradalom és szabadságharc. Ne kövessék el újra ezt a hibát. Deák érvelései, kikezdhetetlen történelmi tényei nem hatották meg a keményfejű, csak a birodalom felsőbbrendűségében gondolkodó udvari konzervatívokat. Deák nem ment bele a véget nem érő politikai vitába, annál is inkább, mert ekkor felkérést kapott egy bécsi laptól nézetei kifejtésére. A Die Debatte und Wiener Lloyd nevű konzervatív lapban írt egy tanulmányt, ami a Májusi program címmel jelent meg három részben. Május 7-én, 8-án és 9-én. A magyar fordításban azonban csak az első két írás láthatott napvilágot, a harmadikat a rendőrség annak tartalma miatt letiltotta. A Májusi program témája a közös uralkodó személye, a külpolitika, a hadsereg és a pénzügyek. A program óriási vitát váltott ki Bécsben és Pesten egyaránt. Több politikustársa is élesen bírálta Deákot engedékeny hangja miatt, s figyelmeztették, veszélyes útra lépett. Még Gróf Andrássy Gyula is vitába keveredett Deákkal a delegációk feladatkörét illetően. A 60-60 tagú magyar és osztrák küldöttség felállítását, tevékenységét ugyanis Andrássy dolgozta ki.

Ferenc József császár személyesen nyitotta meg az 1865-1868. évi országgyűlést, amelyen trónbeszédet mondott. Beszédében, akárcsak Deák, a Pragmatica Sanctióból indult ki, ez volt számára a jogalap. Majd meghatározta a legfontosabb feladatokat, ami a közös ügyeket foglalta magába. Az uralkodó továbbra sem engedett az Októberi Diplomából, míg az 1848-as áprilisi törvényeket pedig csak előzetes revízió után tárgyalhatták. A császár számára csak az erős birodalom létrehozása volt elfogadható. A trónbeszédre, Deák megfeszített munkájának köszönhetően már 1866. február 27-én megérkezett Bécsbe a válasz. Deák nem engedte, hogy a felirat szövegébe bárki beleszóljon. Ezért Andrássy Gyula és Eötvös József, legközelebbi munkatársai, barátai is szembe kerültek Deákkal, akinek állapotán sajnos egyre jobban kiütközött lappangó betegsége. A válasz, a császári leirat már 1866. március 3-án megérkezett, ami óriási csalódást, döbbenetet okozott a magyar képviselők körében. Az uralkodó, leiratában megtagadta az áprilisi törvények jogfolytonosságát. Deák kiújuló szívbetegsége ellenére sem hagyta abba a munkát, ugyanakkor azért dolgozott egyre intenzívebben, hogy minél előbb megszülethessen a kiegyezés. A sietség Ausztriának is érdeke volt, mert újabb háborúra kellett felkészülnie.


A honatyák 1866. március 24-én elküldték Bécsbe a második feliratot, ami a követeléseket tekintve nem változott. Deák azonban a jól ismert történelmi példákkal támasztotta alá a magyar követeléseket, amik mind azt bizonyították, hogy a magyarok soha nem árulták el Bécset, de ha kellett, igazukért harcba szálltak. Az országgyűlés jobb- és balszárnya felsorakozott Deák Ferenc mögé. (Ekkor még a közös magyar érdek fölé tudott kerekedni a politikai, ideológiai megosztottságnak.) A hírek azonban arról szóltak, hogy készülődik egy porosz-osztrák háború. Ez újra megosztotta a képviselőket abban, hogy mi lenne a kedvező Magyarország számára, ha Ausztria veszít, vagy nyer? Ezekben a hónapokban egyre gyakrabban hallatta hangját Tisza Kálmán (1830-1902), aki aztán 1866 őszétől a balközépet képviselte, majd a párt élére került. 1866 nyarán pedig az úgynevezett 67-es bizottság, melynek élén gróf Andrássy Gyula (1823-1890) állt, kiadta a 65 pontból álló javaslatot, ami a közös ügyekről szólt.

A porosz-osztrák háború (1866)

A politikai csatározások közepette kirobbant az osztrák-olasz-porosz háború. A csatározások 1866 júniusától két hónapon át tartottak, amelyek olasz, cseh, osztrák, német területeken zajlottak. A százezres seregeket felvonultató porosz és osztrák összecsapások váltakozó sikert hoztak. A döntő csatára Königgratz (ma Csehország) mellett került sor, melyben a poroszok döntő győzelmet arattak.

A magyar Országgyűlés képviselőinek egy része ki akarta használni az osztrákok vereségét, hogy a kiegyezésben Magyarország számára kedvezőbb programok jelenjenek meg. Ezt az uralkodó is tudta, ezért 1866 novemberében újra összehívta az országgyűlést, tartva attól, hogy a magyarok kihátrálnak a kiegyezés mögül. Deák azonban határozottan ellenezte, hogy visszaéljenek az uralkodó szorult helyzetével. (A Habsburgok aztán ezt a gesztust is „jól megköszönték” a magyaroknak, mint oly sokszor a négy évszázad – 1526-1918 – során. Nem megfeledkezve a 15. században elkövetett Habsburg támadásokról sem.)

A porosz-osztrák háború igazi tétje az volt, hogy a megteremtendő német egységet melyik ország határozhatja meg. A poroszok az úgynevezett „kisnémet” koalíciót akarták, azaz Németországot, de Ausztria nélkül, Berlin irányításával. Ausztria pedig a „nagynémet” egységhez ragaszkodott, Bécs központtal. A német egység megteremtője Bismarck (1871-1890), a jeles német politikus, a Vaskancellár volt. A német egységet ellenző Franciaországot 1870-1871-ben Bismarck irányításával szintén legyőzték, s a Német Császárságot 1871. január 18-án, Párizs elfoglalása után a versailles-i kastélyban kiáltották ki. A birodalom (Reich) első uralkodója I. Vilmos (1871-1888) császár, első kancellárja (miniszterelnöke) Bismarck lett.

A vereség után Ausztria kivált a Német Szövetségből, a győztes Poroszország pedig bekebelezte Hannover, Hessen, Schleswig-Holstein tartományokat. A Poroszországgal szövetséges, de Ausztriától vereséget szenvedő olaszok megkapták a gazdag Velencét, amiről Bécs kénytelen volt lemondani.

A kiegyezés (1867. június 8.)

Az 1866. július 3-án újra összeült országgyűlésen ádáz szócsaták dúltak. Július közepén Ferenc József magához kérette Bécsbe Deák Ferencet és gróf Andrássy Gyulát. Tudni kell, hogy Andrássy a „deáki engedmények” miatt nem akart találkozni a haza bölcsével, de ez Deák Ferenc részéről is igaz volt, ő sem akart egy asztalhoz leülni Andrássyval. Ferenc József egyórás, négyszemközti beszélgetést folytatott Deákkal, ami aztán felgyorsította a kiegyezéshez vezető utat. A császár jó véleménnyel volt Deákról, de Andrássyról már kevésbé. Az uralkodó véleménye Deákról: „… bár az öreg nagyon okos, de sok bátorsága sohasem volt … Még sohasem találtam őt ilyen nyugodtnak, világosnak és őszintének. Sokkal világosabb, mint Andrássy és sokkal inkább számításba veszi a Monarchia többi részét. Deák oly nagy tiszteletet ébresztett bennem az ő becsületessége, nyíltsága, dinasztikus ragaszkodása iránt, … de a bátorság, elszántság és kitartás nem adatott meg ennek a férfiúnak.” A megbeszélésen Deák határozottan kijelentette, hogy ő semmiféle tisztséget nem vállal, de a miniszterelnöki posztra kizárólag egyetlen jelölje van, gróf Andrássy Gyula.

1867 januárjában az alsóház, majd a felsőház is elfogadta Deák újabb felirati javaslatát, amely többek között az 1861. évi Februári Pátens visszavonását kezdeményezte. Friedrich Ferdinánd von Beust báró (1809-1886) Szászország diplomatája volt. Nevéhez kötődik például az emigrációból hazafelé tartó Teleki László letartóztatása, aki titokban érkezett Drezdába. (Bővebben a 71. részben.). 1866-ban a porosz-osztrák háború évében Bécs szolgálatába állt, amit Ferenc József azzal honorálta meg, hogy kinevezte őt a külügyek és a császári ház miniszterének. Beust javaslatára Andrássy, Lónyay és Eötvös is Bécsbe utaztak tárgyalni, s fogadta őket Ferenc József is. Az uralkodó, akinek pedig olyan jó véleménye volt Deákról, próbálta a tárgyaló feleket Deák ellen hangolni, de kijelentették, semmit nem tesznek vezérük háta mögött. Andrássyék tárgyalási alapja a külön „magyar hadsereg” felállítása volt, de Bécs ebben a kérdésben nem engedett. Tárgyaltak a hitelekről, az államadósságról és az újoncállításról, de ezekben a pénzügyi dolgokban Ferenc József keze is meg volt kötve. Mint korábban láthattuk, a Rothschild bankház uralta a bécsi kasszát.

A hullámzó tartalmú tárgyalások során Deák ismét élesen szembekerült Andrássyval és társaival. Végül mégis megegyeztek, majd Deák 1867. február 7-én Bécsbe utazott, aminek eredményeként az uralkodó tíz nappal később kinevezte gróf Andrássy Gyulát magyar miniszterelnöknek.

A haza bölcsének munkássága „meghozta gyümölcsét”. Ferenc József 1867. február 17-én megszületett leirata törvénybe foglalta a magyar alkotmány visszaállítását. A bevezető szöveget idézve: „E kölcsönös jogalap kifolyásaként pedig egyrészt a birodalom fennmaradásának biztosítását és a erre vonatkozó viszonyok rendezését, másrészt a magyar alkotmány helyreállítását tekintjük.” A leirat 12 törvénycikkét a magyar országgyűlés 1867. március 20-28. között megvitatta, aminek eredményeként megszületett a kiegyezési törvény szövege. Ez többek között azt tartalmazza, hogy a nádorválasztás elhalasztódik, s a magyar kormány miniszterelnökét az uralkodó nevezi ki. Szól az újoncok megajánlásáról, hogy a költségvetés csak egy évre érvényes, továbbá az uralkodó bármikor feloszlathatja a magyar országgyűlést. Visszavonja a nemzetőrségről szóló cikket, továbbá kimondja, hogy a birodalom országai közötti kapcsolatról, az egyes országok érdekeinek dolgáról az uralkodó rendelkezik.

Nem véletlen, hogy a közös ügyekről, a költségvetéséről, az államadósság közös viseléséről, a vám- és kereskedelmi szövetség megkötéséről, továbbá minden pénzügyi kérdésről csak később született határozat. A pénzügyek mögött a már említett Rothschild bankház állt.

A Kasszandra-levél

A koronázás még meg sem történt, a kiegyezést hivatalosan még be sem jelentették, 1867. május 25-én Turinból megérkezett Kossuth Lajos nagy port felvert üzenete. A volt kormányzó nyíltan ellenezte a kiegyezést, amit nyílt levélben fogalmazott meg. A levél azonban Barátom! megszólítással egyedül Deákot vette célkeresztbe. Emlékeztette régi harcostársát a vállt vállnak vetve véghezvitt forradalomra és szabadságharcra, amit a haza bölcse most elárult. Figyelmeztette régi barátját korábban gyakran hangoztatott saját mondására: „A jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, amiről a nemzet maga lemondott…” Majd felsorolta a hadsereg, a pénzügyek, a közös ügyek dolgában tett visszalépéseket, s újra a jog feladásával vádolta a jog legfőbb tudóját. Nem ok nélkül. Tette ezt annak a barátságnak a tükrében, amikor arra is hivatkozott Kossuth, hogy gyermekét annak idején Deák tartotta keresztvíz alá, mikor vállalta a keresztapaságot.

Kossuth a levél végére hagyta súlyos vádját, mely így szól: „Úgy látszik, mindez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt regisztrálja … De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat.” Kossuth ezt azért emelte ki, mert az elmúlt 18 év alatt soha nem szólt bele a magyar politikai életbe. Most azonban, amikor történelmi jelentőségű döntés született, kötelességének érezte, hogy szóljon. Óva intette Deákot a törvény elfogadásától, de már késő volt. A kiegyezés megtörtént. Kossuth levele nagyon bántotta Deákot, hiszen a személyes baráti kapcsolatuk ezzel megszakadt. Ráadásul mintegy kétezer levél érkezett hozzá az ország minden részéből, melyek nagy része fenyegető tartalmú volt, s a levelek Kossuth mellett érveltek, élesen kritizálva a kiegyezést.

(A turini remete látnoki képességei egy fél évszázad múlva beigazolódtak, amikor Trianon átka lesújtott Magyarországra.)

A kiegyezés hivatalos megkötése, a koronázási szertartás

Már a koronázás napját (1867. június 8.) is kitűzték, a miniszterelnök személyében is megállapodtak, megszövegezték a paragrafusokat, de akadt még néhány olyan dolog, ami árnyékot vetett a szertartás megtartására. Komoly feszültséget okozott Fiume hovatartozásának kérdése. Végül a horvát és a fiumei képviselőket is meghívták az ünnepségre. Ekkor azonban maga Deák Ferenc gördített akadályt a koronázás formai lebonyolítása elé. Mivel nem volt nádor, akinek hagyományosan az lett volna a feladata többek között, hogy a király fejére helyezze a Szent Koronát, az Deákra várt. A kiegyezés atyja azonban határozottan elzárkózott ettől, sőt a koronázásra sem ment el, bezárkózott otthoni magányába. Azonban a javaslatát elfogadták, hogy gróf Andrássy Gyula lássa el a nádori teendőket.

A szertartást ősi szokás szerint az esztergomi érsek, Simor János végezte. Közben Andrássy Gyula az új király, Ferenc József fejére helyezte a Szent Koronát. Ebben a pillanatban felzúgott Liszt Ferenc erre az alkalomra írt Koronázási miséje. A Mátyás templomban az uralkodó mellett feleségét, Erzsébetet királynévá koronázták. Az uralkodó azon terve, hogy Deákot elhalmozza mindenféle kitüntetésekkel, nem valósulhatott meg. Nagyrabecsülését úgy fejezte ki, hogy saját és felesége arcképét küldte el Deáknak, drága keretbe foglalva. Deák a kereteket visszaküldte azzal, hogy nem fogadhatja el, mert azok nagy értékűek. Később, maga faragta keretbe helyezte az arcképeket. (Deák azt kérte, hogy a keretek árát és minden neki szánt kitüntetés értékét osszák szét az egykor Bécs ellen harcoló honvédek özvegyeinek, családtagjainak, illetve a sebesült, rokkant, még élő szabadságharcosoknak.)

Deák, betegségére hivatkozva nem vett részt a koronázási szertartásokon, döntése mögött azonban súlyos üzenet volt. Üzent az udvarnak, a magyar országgyűlésnek és elsősorban a nemzetnek, hogy bár a kiegyezés az ő műve, de részben mégis elhatárolódik tőle. Pedig 1867-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia törvénybe iktatásával egy olyan államalakulat jött létre, ami csak elvétve fordult elő a világon. Talán a Norvégia-Dánia perszonálunió volt hasonló, de ennek sokkal kisebb jelentősége volt Európa történelmében.

Miben állt a dualista rendszer egyedisége? Két önálló ország, két országgyűlés, két főváros, egy uralkodó, de két címmel, azaz osztrák császár és magyar király. A közös ügyek intézésére egy hivatalszervezetet állítottak fel. Problémák azonban maradtak szép számmal. Az egyik ilyen volt a nyelv kérdése. Magyarországon a magyar maradt a hivatalos nyelv, de a hadseregben a német volt e vezényleti nyelv, ami aztán politikai konfliktusok sorát vonta maga után.

Békeidők, avagy újabb békétlenségeket szülő korszak?

Ausztria és Magyarország között az évszázados ellentétek, a vérig ható sérelmek nem szűntek meg. Azonban az 1867-1914 közötti évek Magyarországon a békét, a gazdasági fejlődést, a társadalmi változásokat eredményezték. Gyakran, s büszkén emlegetjük a „boldog békeidők” páratlanul nagy gazdasági fejlődését, különösen azokat az építkezéseket, amelyek ma is Budapest és a nagyobb vidéki városok ékei. (Ezekről a következő fejezetben bővebben lesz szó.) Azt már nem emlegetjük, hogy ennek a fejlődésnek igen nagy ára volt. Mert mint korábban szó esett róla, az osztrák és ebből következően a magyar bankrendszer idegen kézen volt. A nagy építkezések, az ipar, a vasúthálózat és egyáltalán a közlekedés fejlődése sok pénzbe került, de azt a pénzt valakinek vissza kellett fizetni. Akik ezt megfizették, azok a társadalom alján elhelyezkedő, főleg parasztok voltak. Ezekben az években alakulnak meg, vagy szerveződnek újjá a szabadkőműves páholyok, amelyek a maguk módján részt vettek a társadalmi átalakulásban.

Itt emlegethetjük József Attila 1937-ben írt Hazám című versének veretes sorait, mely szerint „Sok urunk nem volt rest, se kába, /birtokát óvni ellenünk,/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk.” A vers ritmusa így találó, de a másfél milliónál jóval több, azaz két millió, sőt azt meghaladó kivándorló hagyta el Magyarországot. Ez a népmozgás, ami a nemzetiségieket éppen úgy érintette, mint a magyart, a világszínvonalú agrárszektor tönkretételét jelentette. A profitra törekedő nagyipari agrárvállalkozások felvásárolták a kisparasztok földjeit, így földönfutóvá tették őket. Az idillikusnak bemutatott békeidők korszaka súlyos konfliktusok korszaka is volt, ami halálos áldozatokkal járó politikai összetűzésekkel is járt. A nyomor, a belső feszültségek, a kivándorlók annyi emberveszteséggel jártak, amit a következő korszakoknak sem sikerült teljes mértékben pótolni. Azt azonban ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy míg Európa, s annak elsősorban a keleti fele tönkrement, addig az ezekben az években világbirodalommá alakuló Amerikai Egyesült Államok tetemes anyagi és szellemi gazdagodásra tettek szert. (Talán ma is, 2022-2025 között tapasztalhatunk ehhez hasonó, ráadásul pusztító háborúval párosuló jelenséget.)

Messzire vezetne elemezni, hogy az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok, egyszerűbben az angolszász hatalmak száz évvel ezelőtt miként kerültek a világ élére. A választ néhány kérdéssel elegendő megadni. Melyik nyelvet használják ma Ausztráliában? Vajon éltek ott őslakók? Melyik nyelvet használják ma Észak-Amerikában? Vajon éltek ott őslakók? Feltehetnénk a kérdést még India, Kína, Afrika és Ázsia számos országának esetén, nem beszélve az óceánok szigetvilágának kiterjedt angol nyelvű és kultúrájú államairól.

A kiegyezés előnyeiről és a mélyben megbúvó hátrányairól a következő fejezetben lesz bővebben szó.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

Címkép forrás: Magyar Nemzeti Levéltár

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók újra: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1.,29/2., 30., 31., 32., 33., 34., 35., 36., 37., 38., 39., 40., 41.,  42., 43., 44., 45., 46., 47., 48., 49., 50., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61. 62., 63., 64., 65., 66., 67., 68., 69., 70., 71.