„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”

Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni

Török világ Magyarországon

Azt a területet, amit a törökök elfoglaltak, megszálltak az eddig öt évszázadon át magyar királyok által irányított Magyarországból, hódoltság néven tárgyalja a történelem. Nagy Szulejmán ezt a Kárpát-medence közepén – a termékeny alföldi termőterületek és a nagy folyóink által uralt térséget – 1541-ben, Buda elfoglalása után csatolta az Oszmán Birodalomhoz. Szulejmán már trónra lépése évében támadást indított Európa nyugati fele, benne elsősorban Magyarország ellen. Az 1526-ban bekövetkezett mohácsi vereség önmagában nem jelentett végzetes tragédiát, Magyarország szétesése Mohács után következett be. Igaz, a török óriási pusztításba kezdett, hiszen két héttel a mohácsi csata után Marótnál (ma Pusztamarót) 20 000 menekülő magyart gyilkoltak le, akik nem tudtak átkelni a Dunán. 1526 szeptember és október hónapokban Pétervárad és Bács térségében, a Duna-Tisza közén mintegy 500 000 magyart öltek meg a Szulejmán katonái. Az emberveszteség mellett falvak százai váltak a tűz martalékává, a valaha termékeny föld pusztasággá lett. A legnagyobb bajt azonban a magyar urak között kirobbanó belháborúk okozták. Habsburg Ferdinánd az ország nyugati részét, Szapolyai János a Magyar Királyság keleti területeit foglalta el.

Mohács tragédiája és Buda elfoglalása között a már említett magyarirtások mellett több, említésre méltó esemény történt. Többek között 1529-ben Bécs sikertelen ostromára, 1532-ben pedig Kőszeg megtámadására került sor, ami szintén a Bécs elleni hadjárat része volt. Azért került be Jurisics Miklós és 700 katonájának hősi védekezése a történelem fényes lapjai közé, mert Kőszeg Bécs és egyben a Nyugat védőbástyája volt.


Meg kell említeni az 1538-ban kötött váradi békét, ami a két keresztény király (I. János és I. Ferdinánd) között jött létre. A békét a török előtt titokban kellett tartani, tekintettel arra, hogy a megállapodás egyben szövetségkötés is volt a török ellen. A váradi béke részben Fráter György műve volt, akit sokan ma is árulónak tartanak. György barát a magyar ügyet szolgálta, s oroszlánrésze volt az Erdélyi Fejedelemség felállításában. Szapolyai János király halála után annak fiát, János Zsigmondot támogatta. Tragikus végzetét is ez okozta, amikor a császár orgyilkosai 1551-ben, alvinci kastélyában végeztek vele.

A váradi béke lényege az ország egyesítésének terve, aminek az volt a szépséghibája, hogy megállapodtak abban is, ha János királynak halála után nem
lesz utóda, a magyar trón Habsburg Ferdinándra száll. (Ezt a hibát 1463-ban már Hunyadi Mátyás is elkövette, amikor legnagyobb ellenfelével, III. Frigyes császárral egyezséget kötött, hogy halála után a magyar trón a Habsburgok kezére kerül.)

A tinta még meg sem száradt a papíron, Bécs máris rászabadította rabló hadait Kelet-Magyarországra. Ami azonban még jobban jelzi a Habsburgok
gátlástalanságát, szerződések megszegését, hogy Jánost a váradi béke miatt beárulta a töröknél. Ilyen körülmények között nem sok remény volt arra, hogy hazánk visszanyerje régi fényét, nagyságát.

A Török Hódoltság kialakulását, gyors terjeszkedését a már említett belső széthúzás, Mohács és az azt követő török pusztítások mellett számos más esemény is megkönnyítette. Az egyik a Dózsa vezette parasztháború önpusztító története. Ennek során a főnemesség, a köznemesség, továbbá a földet művelő parasztság és kézműves réteg, valamint az egyházak (római katolikus, protestáns) számos tagja a főpapoktól az egyszerű papságig ezerszámra pusztult, védtelenné téve az országot.

A török hódítások sikereinek egy kevésbé közismert titka a rácok (akik csupán a 19. század közepétől vették fel a szerb nevet) hatékony közreműködése a Porta szolgálatában. A rácjárások már 1268-ban elkezdődtek, s gyakorlatilag az 1990-es években zajló jugoszláv háborúig tartottak. (Napjainkban nem elegáns a szerbek több évszázados rémtetteit emlegetni, mert azokat a ritka éveket éljük, amikor a szerbekkel baráti, szövetséges viszonyban élünk. Ki tudja meddig?) Attól még történelmi tény, hogy az Anjouk idején 1316-1359 között, majd 1492-1682 időszakban, a Rákóczi szabadságharc idején 1703-1711 között a rácok minden esetben vagy a török, vagy a Habsburgok oldalán, de mindig ellenünk harcoltak. Különösen kegyetlen vérfürdőt rendeztek 1848/1849-ben, a szabadságharc idején, elég, ha megemlítjük Szenttamás nevét. Az első világháború az ellenséges Szerbiában robbant ki, amit követett az 1945-1946-os Tito-i vérengzés. Maradjunk azonban a törökdúlás időszakában, utalva a rácok szerepére.

Ez a szerep nem szólt másról, mint a területfoglalásról, ami csak úgy lehetséges – erről szólnak a háborúk évezredek óta –, ha a kiszemelt föld lakóit végleg elűzik onnan, rabszolgává teszik, illetve elpusztítják. Ez történt a magyarokkal. Hiszen az Árpádok idején a Szerémség, Bács és Valkó vidéke, s a többi dél-magyarországi terület a leggazdagabb és a legsűrűbben lakott országrész volt. Mikor bekövetkezett a mohácsi tragédia, a Balkán már teljesen szerb uralom alatt volt.

Az talán még kevésbé terjedt el a köztudatban, hogy a hódoltság idején a Magyarországot megszálló török hadsereg több mint 50-60 százaléka török
mundérba bújtatott rác származású katona és hivatalnok volt. Az is tény, hogy az Oszmán Birodalom négy hivatalos nyelve közül az egyik a rác volt. Maga Nagy Szulejmán anyanyelve is a rác volt. Tekintve, hogy szülőanyja – bár egyes források krími tatárként emlegetik –, egy ortodox pap lánya volt. A rácjárások története azért megkerülhetetlen a Török Hódoltság tárgyalásakor, mert ez a több évszázados fejezet talán jelentősebb károkat és emberveszteséget okozott Magyarországnak, mint maga a török. (Azt már csak a rend kedvéért említsük meg, hogy a török kitakarodása után a rácok mundért cseréltek és a Habsburgok szolgálatában folytatták a magyarok módszeres irtását és területszerző politikájukat, egészen Trianonig.)

Vilajetek és szandzsákok

Elsőként, Buda elfoglalása után a hódoltság irányítására a Porta létrehozta a Budai vilajetet. Szulejmán magyarországi hadjáratainak sikerét igazolta, hogy az 1541-1686 között fennálló Budai vilajet, azaz beglerbégség (helytartóság) az Oszmán Birodalom legnagyobb és legfontosabb tartományai közé tartozott. Élén a budai pasa állt, aki a később létrehozott vilajetek (temesvári /1552/, győri /1594/, egri /1596/, kanizsai /1600/, váradi /1660/, érsekújvári /1663/) pasák fölött is rendelkezett. Buda közvetlenül Isztambul irányítása alá tartozott. A legtöbb budai pasa a vezíri rangot is birtokolta. Nagy Szulejmán idején még csak hat tartomány létezett, halála után fél évszázaddal már 51. Ez nem a terület hasonló méretű növekedését jelentette, hanem a közigazgatás szigorítását, a Porta feladatainak megosztását. Idővel, a birodalom hanyatlásának idején a vilajetek száma csökkent.

A vilajet több közigazgatási területre, az úgynevezett szandzsákokra oszlott, melyek élén a bégek álltak. A területi piramis alsó szintjén a kaza (járás) és a nahije (községek) foglaltak helyet. Ez utóbbiak élén az aga állt, aki még mindig nagy hatalommal rendelkezett. (Meg kell említeni, hogy a keresztény községek saját bírósággal és önkormányzattal rendelkeztek, természetesen a török birodalmi érdekeknek alárendelve. Ez különösen az adózás szempontjából volt fontos.)

Igazságszolgáltatás

A török birodalom, hogy tartani tudja a több földrészen megszerzett hatalmát, a helyi lakosságot gazdasági érdekei, vallásuk, hagyományaik megtartásával igyekezett magához kötni. Így volt ez Magyarországon is. A már korábban említett népirtások, megfélemlítések, rabszolgáknak történő elhurcolások mellett – tekintettel arra, hogy szükségük volt a munkaerőre, az adókra, a lázadások kivédésére – törekedtek az ősi szokások, hagyományok, vallások megtartására. Szulejmán a hódoltsági magyarok képviseletére a törvénytudó Werbőczy Istvánt jelölte ki, hogy hangolja össze a magyar törvényeket a birodalmi jogrendszerrel. A magyarok folyamatos panaszkodásából, a Szent István óta gyakorolt jogaik felemlegetéséből – amit Werbőczy kitartóan közvetített a budai pasa felé – a töröknek elege lett. Werbőczyt meggyilkolták, s többé nem neveztek ki senkit erre a méltóságra.


A legismertebb, talán mert a legtöbb feladatkört látta el, az a kádi volt. Eredetileg ő volt a bíró, de szükség esetén gondoskodnia kellett a hadsereg hadba állításáról, az adók beszedéséről, a vallási, ipartestületi, mezőgazdasági testületek felügyeletéről, a jogászi és közjegyzői feladatok zavartalan működéséről is. A középszintű igazgatási feladatok is a kádi munkáján alapultak. A kádi az Isztambulból érkező jövedelmén túl kivette részét a büntetéspénzekből, továbbá a bírságok összegéből. A birodalom vezető rétegének élete, vagyonszerzése közismerten – a saját érdekét figyelembe véve – a korrupcióra épült.


A kádi csak egyik szereplője volt a jól felépített birodalmi gépezetnek. A tartományok élén a díván gyakorolta a hatalmat, ami egy főhivatalnokokból álló tanácsadó testület volt. A kádi mellett nagy szerepe volt a defterdárnak (adószedő) és a muftinak (a világi és az egyházi törvények tudója). Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a kádi az ítéleteit, a rendeleteit nem a saria (vallásjog), hanem a kánunok (a szultán törvényei) alapján hozta meg. Az oszmán birodalmi gépezet működését a legjobban kiképzett katonaság, a gyalogos janicsárok és a lovas szpáhik hada biztosította. Mai értelemben a rendőrség feladatait is ellátták.

A magyar népesség pusztulása

Ki kell hangsúlyozni, hogy a Kárpát-medence népessége – akik között számos nemzetiség élt – nem hasonló arányban pusztult. A Felvidéken, a hegyek között élő, pásztorkodó tótokat kevésbé érintették a török támadások. Hasonló szerencsés sors jutott Kárpátalja népeinek is. Az erdélyi oláhok zöme is a hegyek között lelt nagyobb biztonságra. Moldva és Havasalföld pedig már korábban a Porta vazallus államai voltak, így ők is nagyobb biztonságban éltek, mint a magyarok. A rácokról korábban már szóltunk, akik nem elszenvedői, inkább haszonélvezői voltak a török hódításoknak. A horvátok a magyarokéhoz hasonló támadásokban részesültek, tekintettel arra, hogy a nyugatra vezető török hadi utak a Dráva és a Száva folyók közötti területeken is átvezettek. (Gondoljunk a Zrínyiek harcára az oszmán hadak ellen.) A török számos alkalommal eljutott Ausztria területére is, ha átjutottak a magyar és horvát védőbástyákon. Itt a népesség pusztulásáról azonban nem beszélhetünk. A városlakó felvidéki szászok (cipszerek) és erdélyi szászok várfalaik védelmében, továbbá adófizetéssel váltották meg biztonságukat.


A 16. században a Magyar Királyság területének lakossága 3,5 millióra tehető. (Ebből a királyi Magyarországon 1,8 millió, Erdélyben 800 ezer, a Hódoltságban 900 ezer ember élt. A 17. század végén közel 4 millió ember élt a Kárpát-medencében.) Felvetődik a kérdés, hogy akkor hol érhető tetten a magyarság jelentős pusztulása? Nincs pontos adat sem az elhurcolt rabszolgák nagy számáról, sem a másfél évszázad alatt történt népirtásról. Mert hogy a magyar falvak, városok százai tűntek el, elsősorban az Alföldön, az viszont tény. A népesség természetes szaporodásának eredményeként a török hadjáratok nélkül jóval nagyobbnak kellett volna lenni Magyarország lakosságának. A korábban említett nemzetiségi családoknál a békés állapotoknak megfelelően születhettek a gyerekek. A Bécsből irányított, nagy létszámú betelepítések bár csak a 18. század elején kezdődtek meg, beszivárgások már a korábbi évszázadokban is gyarapították a nemzetiségiek számát. A mintegy 70-80 ezer főnyi török megszálló nem alkotott jelentős népességet. Ám a rácok (szerbek) és a velük érkező bosnyákok tömegesen telepedtek le a Duna mentén és a Duna-Tisza közén, de így sem pótolták az onnan eltűnt magyarok nagy tömegét.


Meg kell jegyezni, hogy ezekben az években, amikor a Nyugat államainak a népsűrűsége 50-100 fő/km2 (Franciaország, Itália) volt, akkor a Hódoltság
területén a népsűrűség 7-8 fő/km2, s a védettebb Nyugat-Magyarországon is csak 15 fő/km2 volt a lakosság száma. Elvéreztünk Európáért, s már ekkor sem először és nem is utoljára. Jutalmul megkaptuk érte Trianont.

A népességfogyást a török pusztítás mellett belső problémák is előidézték. Zavar keletkezett a mezőgazdasági termelésben, hiszen már nem volt annyi munkáskéz (elpusztult, elmenekült, elvitték), aki megművelje a földeket. Az éhínség mellett a terjedő mocsár- és lápvilág betegségek sorát eredményezte (tífusz, malária, pestis, tüdővész). A török mellett nyugatról a császári seregek sanyargatták az országot, ráadásul ezekben az években robbantak ki a vallási ellentétek, ami vallásháborúk sorát idézte elő. (Megjegyzendő, hogy bár Magyarország és szövetségesei megvédték Európa nyugati területeit, ám ők saját magukat irtották a vallásháborúk során. A török elégedetten figyelte az önpusztító európai népek egymás elleni
harcát. A francia hugenotta háború, a németországi vallásháborúk, a harmincéves háború embervesztesége több millióra tehető. Nem véletlenül nevezik ezt a 16-17. századi vérengzést Európa első „világháborújának”.)

A földbirtok- és az adórendszer összefüggései

A Hódoltságban minden földterület és minden azon élő ember, állat, továbbá az ingatlanvagyon a szultán tulajdonának számított. A birtok egyik része – ez szandzsákonként változott – a szultáni kincsár jövedelmét gyarapította. Ez volt a hász-birtok. A másik rész az úgynevezett szolgálati birtok, amit az alacsonyabb rangú hivatalnokok és katonai vezetők kaptak. Ez utóbbinak nagy hátránya, hogy onnan bármikor áthelyezhették a haszonélvezőt a birodalom egy másik részébe, ami az addig felhalmozott javadalmai elvesztésével járt. Ez azt eredményezte, hogy a szolgálati birtokokon rablógazdálkodást folytattak. (Azaz minél több pénzt szerezni minél rövidebb idő alatt.)

A Hódoltság területén – kitüntetetten az Alföldön – a legfontosabb bevételi forrás a mezőgazdasági munkából adódott. Ki adózott a török uralta területeken? Természetesen a földjén maradt paraszt. A magyar nemesség zöme, hogy életét mentse, elmenekült a birtokáról. Jegyezzük meg, hogy a határszéli területeken azonban időnként a nemesúr emberei megjelentek, s ők is behajtották az adót. A pasa és a bégek első dolga volt már 1541 után, hogy összeírták a falvak népét. Az adót így „névre szólóan” tudták beszedni. Ez volt a kettős adózás rendszere.

Az egyház emberei – különösen a római katolikusok – szintén elmenekültek a hódoltsági területekről, hiszen az iszlám katonái bennük a legnagyobb ellenséget látták. Meg kell jegyezni, hogy a református templomokat és papjaikat sok helyen a török inkább megkímélte, szerződést kötött velük, sőt fondorlatos módon kedvező körülményeket biztosított számukra. (Kecskeméten például, igaz, ez már 1678-ban történt, a hívek új templomot építhettek. A szultáni engedélyt azonban nem kevés arannyal honorálták a város lakói.)

Hogy miért tett különbséget a török vallás és vallás között? Talán mert ezzel a keresztény és keresztyén vallás híveit egymás ellen tudták uszítani. Nem árt tudni, hogy az adófizetői függésben élő Erdélyi Fejedelemség lakosságának döntő többsége és maguk a fejedelmek – Báthori Istvánt kivéve – valamelyik protestáns vallást követték. Talán, mert a református templomok fala és egyéb díszítései tiltották az emberábrázolást és a szentek tiszteletét. A törökök a katolikus templomok szobrainak fejét módszeresen leverték, az oltár és a falfestmények ábrázolásait eltüntették. Talán, mert Szent István országának múltját, történelmét ezzel a pusztítással is feledtetni akarták. Aztán az sem kizárt, hogy a katolikus Habsburgok elleni végső győzelemhez vezető úton a magyar római katolikus egyház jelentette a legnagyobb akadályt. Azt azonban tegyük hozzá, hogy a török – bár az egyházi műkincsekben is óriási rombolást, pusztítást végzett – a lakosságra nem kényszerítette rá, hogy vegyék fel a mohamedán vallást. Ennek ellenére, aki mégis áttért a mohamedán hitre (renegát), azt a keresztények kitagadták maguk közül, s annak fel kellett vennie az „Allah szolgája” (Abdullah) nevet. Sőt, a renegátok fiainak is viselniük kellett apjuk muszlim nevét.

Az adózás egyik különleges, a magyar családok szempontjából a legkegyetlenebb formája a gyermekadózás volt. Portyázó török csapatok rendszeresen megjelentek a magyar falvakban. Összeterelték az erős fiúgyermekeket, s családjuktól végleg elszakítva, elvitték őket azokba az intézetekbe, ahol janicsárokat, a török hadsereg legjobb katonáit nevelték belőlük.

A hódoltság középső területein, az Alföldön és a Duna-Tisza közén az akkor még szabályozatlan folyóknak köszönhetően óriási ártéri területek húzódtak, amelyeken a gabonatermesztést nem folytathattak. A halászat és az állattenyésztés azonban jelentős haszonnal járt. Ezekről a térségekről hajtották ki a nyugati piacokra a több tízezres szürkemarha állományt a bátor, s jó fegyverforgató marhapásztorok, a hajdúk. A mezőgazdasági termelés jelentős része a Felvidéktől délre eső területeken zajlott. Ezekben az években jelentős erdőterületeket irtottak ki, ami tovább növelte a szabályozatlan vízterületet. Már a török világ előtt, a rácjárásoknak köszönhetően a legfontosabb bortermő vidék, a Szerémség elnéptelenedett, elpusztult. Helyét az északi részeken a 16. század végén a tokaji bortermő vidék váltotta fel, ami a mai napig vezető szerepet játszik a szőlőtermesztésben.


A legtöbb síkvidéki falu és város vízzel volt körülvéve, ami egyrészt hátrány volt, hiszen akadályozta a termőföldek kialakítását, vagy éppen a már aratás előtt álló föld terményeit öntötte el az árvíz. Másrészt védelmet jelentett a lakosság számára, hiszen az ellenség meg sem tudta közelíteni az ingoványos, lápos vidéken a települést.


A török kultúra Magyarországon

Egy nép kultúrája a nyelvében, művészetében, étkezési szokásaiban, építészetében, város- és tájformáló tevékenységében érhető tetten. A török
birodalomban és a meghódított területeken az élet minden mozzanata alá volt rendelve az iszlámnak. (Ez ma sem változott sokat.) A nevelés és oktatás a medreszekben zajlott, ami egy jól felépített iskolarendszert jelentett.

Nem volt véletlen, hogy a török hadjáratok kiemelt célja a két ősi központ, Esztergom és Székesfehérvár elfoglalása volt. Tudták ők is, mint miden hódító birodalom vezetői, hogy egy népet csak akkor lehet a leghatékonyabban legyőzni, ha elveszik a kultúráját, szokásait, kitépik ősi gyökereiket.

Települések a Hódoltság területén

A másfél évszázados török dúlás nem csak a népesség összetételét, létszámát változtatta meg. A falvak, városok, mezővárosok, várak is jelentős változásokon mentek át. A falvak 20-30 házból álltak, s ha egy-egy családban átlagosan öt gyermekkel számolunk, egy-egy településnek 140-150 lakosa lehetett. A jobbágyok tömegesen menekültek védettebb, biztonságosabb helyre. Ezekben az évtizedekben vált az ország egyik legsűrűbben lakott térségévé Tokaj és környéke, ahol a borászat ekkor vált országos, illetve európai hírűvé.

Az alföldi területeken, ellentétben a felvidéki, erdélyi, dunántúli bányász-, kereskedő- és ipari településekkel, inkább a mezővárosok hálózata fejlődött.
Azoknak a városoknak, amelyeknek jelentősebb létszáma és ipari háttérre volt (Buda, Fehérvár, Temesvár, Esztergom, Pécs, Szeged, Kanizsa, Eszék), a török uralom alatt megtorpant a fejlődése, az addig kialakult városi „infrastruktúra” tönkrement. A nyugati kapcsolatok megszűntek, a német polgárság elmenekült. A megszálló törökök nem építkeztek, legfeljebb a templomokat alakították át mecsetekké, a kőépületeket kaszárnyává, s a városfalakat erősítették meg a magyar támadások ellen. Egyedül a fürdőkultúrát hozták magukkal, aminek néhány városunk, elsősorban Buda ma is jó példája.

Az alföldi területek jó lehetőséget nyújtottak a mezővárosok kialakulásának, amelyekben a mezőgazdasági termelésnek jutott a főszerep. Mind a
nagyállattartást, amin elsősorban a marhatartást, mind a növénytermesztést a paraszti sorból kiemelkedő, vagyonos családok irányították. A marhakereskedők (tőzsérek) közül néhányan olyan vagyonra és rangra tettek szert, mint például Thököly Sebestyén, akinek dédunokája Thököly Imre már Erdély és a Felvidék fejedelmi címét is birtokolta.

A mezővárosok közül három hódoltsági város jutott vezető szerephez: Nagykőrös, Kecskemét, Cegléd. Fontos kiemelni, hogy a hódoltsági településeken – ez a török önérdekének, a jelentős adók befolyásának, a paraszti munka, az élelmiszer termelésének előfeltétele volt – a hódítók szinte érintetlenül hagyták a megszállás előtti önkormányzatok működését. Jegyezzük meg, hogy a hódoltságon kívül eső mezővárosok közül jó néhány – például Debrecen – gazdasági, kulturális, szervezettség tekintetében már felülmúlt számos királyi várost. A szürkemarha – lábon hajtották ki a német városokba – és az állati bőrök a kereskedelem kitüntetett árucikkei voltak. A hódoltsági magyarok előnyt élveztek, mert a Balkán népeit, továbbá a görögöket, zsidókat, muszlimokat nem engedték be a királyi Magyarországra. A helyzet csak 1615-ben változott, amikor megkötötték az első török-Habsburg kereskedelmi szerződést. Ezt követően azonban kiváló kereskedői érzékkel megáldott albánok, görögök, dalmátok, bolgárok, örmények, szerbek, zsidók fölözték le a haszon jelentős részét. Ami eddig eredményes volt a Hódoltságban, azt is a magyar érdekek ellen fordították.


Magyar-török kapcsolatok napjainkban

Többször megírtam már a korábban kiadott könyvekben (például a Százszor elárult Magyarország, A Három Trianon), elmondtam hozzáférhető videókban (You Tube), sőt már az 5 perc történelem… sorozatban is nyomon lehet követni – amit természetesen sokan mások is megtettek és megtesznek egyre gyakrabban –, hogy a török-magyar barátságot, illetve a török-magyar rokonságot ne mossuk egybe. Számomra ez leglátványosabban Szigetváron érhető tetten, a Magyar-török Emlékparkban. Mert Egertől Budán keresztül Pécsig számos emlék hirdeti a török
másfél évszázados ittlétét, de egyik sem emeli a magyar történelem, a magyar nép talán legnagyobb pusztítóját, kártevőjét (Nagy Szulejmánt) a hősi halált halt Zrínyi Miklós mellé. Ezt még az a tény sem alapozhatja meg, hogy az Oszmán Birodalom legnagyobb uralkodója Szigetvár ostrománál lehelte ki lelkét, s hogy Szigetvártól északra a Szulimán nevet viselő kis falu a szultán emlékét őrzi.

Az se tévesszen meg minket, késői utódokat, hogy Törökország – többek között – befogadta a menekülni kényszerülő Zrínyi Ilonát, Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost. Mindezek becsülendő, nemes gesztusok, de ennek túl nagy az ára. Elsősorban Trianon. Mert az oszmán hadak pusztítása nélkül a 20. század elején a Magyarország kárára bekövetkezett határváltozások – biztosra vehetjük –, hogy nem lettek volna ilyen tragikus méretűek. A történelem tragikomikuma, hogy az 1918-1922 közötti események kapcsán éppen Kemal Atatürk pozitív példáját szoktuk emlegetni, s párhuzamba állítani az országvesztő Károlyi Mihály – Linder Béla párossal. Törökország, bár szintén a vesztes felek között szerepelt, nem fogadta el a párizskörnyéki békék számos pontját, számukra hátrányos döntését.

Harcoltak, s ez a harci szellem a török vezetésben és a török népben a mai napig él. (Ne feledjük azonban a kurd népirtást, s hogy mára, a 21. század elejére a török nacionalizmus kaotikus állapotokat mutat.) Maradjunk azonban a magyar-török kapcsolatok történelmi vetületben történő tárgyalásánál. A téma gyökerének mélyebb megközelítése érdekében segítségül hívom Rohla Tibor értő elemzését. Nagyon helyesen onnan kezdi, hogy Erdogan országa ma is a pán-türkista nacionalizmusból táplálkozik, amikor a török történelmet tárgyalja. (Itt jegyzem meg, hogy a végtelen számú Szulejmán című tévésorozat – ami nevezhető inkább szappanoperának – is ezt a célt szolgálja. És a magyar tévé – tévé? – inkább nemzetellenes kép- és szócső ezt táplálja a magyar ifjúság fejébe. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy fordítva ez megtörténhetne? A válasz adott, hogy nem! Az már csak ráadás, hogy a legnagyobb magyar könyvesbolt hálózatban az említett Szulejmán téma több kötetes magyar fordítása hegyekben áll a „sikeres” könyvek között.)

A magyarokban szimpátiát kelt, hogy minden második török férfi neve Atilla. Csak éppen azt nem tudják, hogy a hunokat és Atillát a törökök kizárólag a maguk ősének tekintik, s ehhez ellentmondást nem tűrően ragaszkodnak. A magyarokat – számos más néppel együtt – szimpla leágazásnak tekintik. Azzal azonban nem tudnak mit kezdeni, hogy akkor miért a mi népünket ismeri úgy a széles világ, hogy Hungaria? A történelemhamisításban addig is elmentek, hogy az Attila című filmből a török szerző részleteket idézve, azokat Hun Türkei néven töltötte fel az internetre. A törökök tudatában Atilla nem más, mint „huntörök”, egy olyan tudatú nép nagy vezére, amely nép azonban soha nem létezett.

Alapvető azt tisztázni, hogy a türk és a török megnevezés nem egy és ugyanaz. Az ótörökök nem voltak iszlám vallásúak, de aztán az idő során iszlamizálódtak. A turk /türk/ nép neve helyesen „turkic” lenne, de a hasonló terminológia kiváló alkalmat ad a nacionalista török történészeknek és politikusoknak, hogy a kettőt egybemossák. Ennek az a lényege, hogy a mai törökök az ős török népek hamisítatlan, egyenesági leszármazottjainak mondják magukat. Mindezt a gondolatot tovább viszik, s ebből eredően azt tanítják, hogy a világ minden nagy népe tőlük származtatható. Sajnos, a Kurultáj honlapján is ekképpen szerepelt az angolra fordított honlap címe, hogy Hun-Turkic nations. Ami, mint tudjuk, nem létezik. A 27 rokon nemzet (nemzetiség) húsz országból érkezett a Kurultajra. Ha rátekintünk a zászlókra, elvétve találunk közöttük olyat, amelyiken ne szerepelne a félhold. Ambivalens helyzet, amikor a múlt üzen a jelennek. Mi vagyunk az egyetlen EU tagország, amelyik 2015 óta nem engedi be hivatalosan a ki tudja honnan, milyen szándékkal ránk törő, zömmel iszlám vallású, úgynevezett migránsokat. Ugyanakkor mi vagyunk az egyetlen ország Európában, akit a keleti népek ősi tudatuktól, történelmi tudásuktól vezérelve elfogadnak, befogadnak. A jövőnek ez talán nem hátrányos üzenet.

A törökök nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a hunokat türknek /töröknek/ fogadtassák el. Erre eddig a nemzetközi tudomány nem volt hajlandó, de ki tudja, hogy az Európába parttalanul özönlő iszlám tömegek mire kényszerítik majd a tudósokat is? Hiszen láttunk már ilyet, közel két és fél évszázaddal ezelőtt. Csak akkor éppen az indo-európaik erőltették ránk, magyarokra, hogy mi a finnugorok rokonai vagyunk, s ezt a nyelvet beszéljük,

Ne tévesszen meg minket sem a történelem, sem a politika. Mi az iszlám szemében mindig is hitetlenek leszünk, mint ahogy azok voltunk ötszáz évvel ezelőtt, s tekintve a mai helyzetet, egyre inkább azok leszünk ismét. A török barátság csak addig tart, amíg nyíltan nem kerülünk szembe Mohamed tanaival. Mert a török, ha istene és a „magyar barát” között kell választania, akkor gondolkodás nélkül az előbbi mellett dönt.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép: Wikimedia Commons)

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1., 29/2., 30., 31., 32., 33., 34.,  35., 36., 37.,  38., 39., 40., 41.