„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Gróf Andrássy Gyula, a kiegyezés politikusa

Gróf Andrássy Gyula (1823-1890) a Magyar Királyság harmadik miniszterelnöke volt, aki gróf Batthyány Lajost és Szemere Bertalant követte az ország élén. Utóda gróf Lónyay Menyhért lett, tekintettel arra, hogy Andrássyt 1871. november 14. és 1879. október 2. között a birodalom közös külügyminiszterévé nevezte ki az uralkodó.

Andrássy a felvidéki Oláhpatakán (vagy Kassán?) született, s az Abbáziához tartozó Voloskón (Horvátország) 67 éves korában hunyt el. A ma Szlovákiához tartozó Tőketerebesen eltemetett, Budapesten és az ország számos területén birtokkal, kastéllyal rendelkező magyar főúr nem csak fizikai valójában, de kulturális, szellemi, politikai, gazdasági téren is „otthon volt” a Kárpát-medence minden szegletében. Andrássy Károly és Szapáry Etelka fia nagyívű történelmi, politikai pályát futott be.

A főúr 25 évesen az 1848/1849. évi szabadságharc támogatója, Kossuth híve. A bukás után emigrálni kényszerült, a párizsi hölgyek a „szép akasztott ember” titulussal illették. Párizsban és Londonban főúri módon élt. Miután hazatért, Deák Ferenc oldalán kulcsszerepet játszott a kiegyezés létrehozásában. A kiegyezés után pedig Ferenc József megbízható híve lett. Ezt a nagyívű politikai pályát azonban úgy futotta be, hogy magyarságához, a hazáját jobbá tenni akaró szándékához nem fér kétség.

Az 1867-ben létrejött Osztrák-Magyar Monarchia tulajdonképpen Magyarország és Ausztria örökös tartományai között létrejött laza reálunió volt. Mind a két ország ragaszkodott az önállóságához, de a külügy, a hadügy és az ezekre vonatkozó pénzügyek dolgában a bécsi és a pesti döntéshozók közösen határoztak. Az uralkodó döntési jogkörén túl a 60-60 tagú delegáció intézte a közös ügyeket, ami időnként a legélesebb vitákat váltotta ki a két ország között. A művészet, különösen az építészet több harmóniát teremtett a két főváros között.

A kiegyezés fontos része volt az 1867. december 27-én törvénybe iktatott gazdasági kiegyezés. Korábban már volt arról szó, hogy a gazdasági, így a vám-, pénz-, kereskedelmi-, államadósság-, a bank-, a hitel-, a vasútfejlesztés- és egyéb nagy befektetések ügyeibe a Rothschild bankház döntően beleszólt. Az uralkodó, mint király, széles jogkörrel rendelkezett a magyar ügyek intézését illetően. Ő nevezte ki a magyar miniszterelnököt, de a miniszterek személyét is ő erősítette meg a miniszterelnök javaslata alapján.

A gazdasági és személyi problémák mellett a nemzetiségi törvény életbe léptetése jelentette a legfőbb feladatot. A pénzügyekben, gazdasági döntésekben azonban az uralkodó keze is meg volt kötve a bankárdinasztia által.

A nemzetiségi törvény (1868)

A képviselőház egy 40 tagú bizottságot választott meg e fontos téma kidolgozására. A törvényjavaslat szövegében az áll, hogy: „szabadon érvényesíthessék nemzetiségi igényeiket, melynek határt csak az ország politikai egysége, területi épsége, az állami törvényhozás és kormányzás szabhat.” Minden engedmény, jó szándék ellenére a javaslat a nemzetiségiek tiltakozását váltotta ki. A magyarok egy része viszont túlzottan engedékenynek tartotta, így azt át kellett dolgozni. A magyar ellenzékiek fő érve az volt, hogy a „Nemzetiségi ürügyek alatt hazánk feldarabolása céloztatik!” Különösen a megyei követek fejezték ki ellenérzésüket, amikor a kilenc évszázados vármegyék függetlenségét, jól bevált működését féltették, tegyük hozzá, joggal. Már ekkor szembe kerültek egymással a városi liberálisok és a vidéki konzervatív nemesek.

A bizottsági munka elsősorban az anyanyelv használatát szabályozta. Lényege az volt, hogy a Magyar Királyság minden honpolgára szabadon használhatja anyanyelvét, de a magyar elsőbbséget élvez. Deák kiegészítő javaslattal élt, amiben kifejtette, hogy az államnyelv a magyar, ami elsősorban az országgyűlés és a legfelsőbb állami szervek nyelvhasználatára vonatkozott.

Magyarország lakosságának közel a fele már nem magyarul beszélt. A nemzeti öntudatra ébredt népek újabb és újabb követelésekkel léptek elő. Közülük is kiemelkedtek a horvátok, akik a magyarokéval azonos jogokat követeltek maguknak. 1868-ban létrejött a magyar-horvát kiegyezés. Ennek értelmében Zágráb székhellyel önálló kormány és országgyűlés intézte Horvátország ügyeit. Széles körű kulturális és nyelvhasználati jogokkal rendelkeztek. A külügy, hadügy és pénzügy azonban a horvátok számára is közös volt a magyarokkal. A közös ügyek tárgyalására a pesti országgyűlésen került sor. Horvátország élén az uralkodó által kinevezett bán állt. Itt érdemes megjegyezni, hogy Ferenc József a magyarok számára rosszemlékű Jellasicsra (1801-1859) a Habsburg Monarchia megmentőjeként tekintett. A horvátok azonban óriásit csalódtak az uralkodóban, mert a szabadságharc utáni rezsim ugyanúgy sújtotta az 1848-ban Magyarországot megtámadó horvátokat, mint a magyarokat. A horvát politikai élet is megosztott volt, mert a Horvát Jogpárt a Habsburgok kérlelhetetlen ellenfelének számított.

A horvátok még Budára, Ferenc József koronázására sem akartak elmenni. Az ellentéteket Fiume és Muraköz hovatartozása is súlyosbította, ami a magyarok és horvátok között jelentett vitát. Végül a király feloszlatta a horvát országgyűlést, s ezt követően egy magyarbarát bánt (Levin Rauch) nevezett ki az ország élére, aki 1868-ban megkötötte a magyar-horvát kiegyezést.

Ferenc József amikor tehette, a horvát-magyar ellentétet igyekezett felszínen tartani. Ezt erősítette a király 1869. évi horvátországi látogatása. Ez aztán a belső ellentétek miatt az 1871. évi horvát felkeléshez vezetett, ami a feltételezett sváb és magyar uralom ellen robbant ki. Amikor a király támogatottja, Khuen-Héderváry Károly két évtizedes báni méltósága alatt az ország stabilizálódott, helyreállt az osztrák-magyar-horvát trialista államalakulat. A bán feltétlen hűsége Bécshez az egyik oka volt annak, hogy a horvát-magyar politikus magyar miniszterelnök lett két alkalommal is. A trialista megoldás a horvátok körében népszerű volt, egészen 1918-ig, a Monarchia felbomlásáig. Közben azonban alakult egy horvát-szerb koalíció, ami eleinte burkoltan, később nyíltan felmondta a kapcsolatot Magyarországgal és Ausztriával is. (Ebben a koalícióban már a később létrejött Jugoszlávia gondolata fogalmazódott meg.)

1868-ban törvény szabályozta Magyarország és Erdély unióját. Ez többek között kimondta, hogy „Erdély minden lakosa nemzetiségi, nyelvi és vallási különbség nélkül, egyenjogúnak nyilváníttatott.”

Az 1880-as adatok szerint a magyarok már csak 46%-át tették ki az ország lakosságának. Ez az arány a 20. század elejére megváltozott, amikor 1910-ben a magyarok aránya 54%-ra növekedett. Ennek oka egyrészt a magyar a népesség növekedése, másrészt a nemzetiségiek nagyobb arányú kivándorlása volt.

Az osztrák, magyar és horvát népek nagyobb arányban képviseltették magukat a hatalomban, míg a többi nemzetiségi (románok, szlovákok, szerbek, ruszinok, szlovénok stb.) csonka társadalmi struktúrával bírt. A hatalmi pozíciókban 10% volt a nemzetiségi hivatalnokok aránya, a képviselők aránya pedig mindössze 5%. Hozzá kell tenni, hogy a nemzetiségiek árulónak tekintették azokat nemzetiségi társaikat, akik elfogadták a közjogi állásokat, illetve országos hivatalt mertek vállalni.

A kötelező népiskolai /népoktatási/ törvény (1868)

A szabadságharc leverése után Bécs erősen befolyásolta a magyar művelődéspolitikát. Ez megmutatkozott a könyvek, az újságok kiadásában és a színművek nyelvezetében, de elsősorban az iskolai oktatásban. 1867 után változott a helyzet. 1868 decemberében megszületett az oktatásról szóló törvény, amit a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Eötvös József dolgozott ki. Igaz, hogy az 1870-1872. évi jelentés arról szólt, hogy a tanköteles gyermekeknek csak a 48%-a járt iskolába, de már ez is a fejlődés jele volt. Ugyanakkor magyar nyelven jelentek meg a tudományos dolgozatok, szépirodalmi könyvek, újságok. Közben épültek a művészetek és tudományok fellegvárai.

Kötelező volt az iskolába járás, így 1910-re az írni, olvasni tudók aránya 70%-ra növekedett. A népoktatási törvényt a szabadelvűség jellemezte, ami azzal járt, hogy az egyházak mellett állami, társadalmi szervezetek, sőt magánszemélyek is alapíthattak iskolákat. Az ország vármegyéiben anyanyelvi szinten folyt az oktatás, ami azt eredményezte, hogy az iskolák felében magyar, több mint egyharmadában az adott nemzetiségi nyelven, a többiben pedig vegyes volt az oktatás nyelve.

Az általános tankötelezettség a 6-12 éves korosztályt érintette. Minden gyerek anyanyelvén tanulhatott, majd a négy elemi elvégzése után polgári iskolában, vagy gimnáziumban folytathatta tanulmányait. A törvény a lányokra is vonatkozott. 1879 után az elemi  iskolákban, 1883 után pedig a középiskolákban is kötelezővé tették a magyar nyelvet.

A dualizmus első két évtizedében a nemzetiségiek többé-kevésbé elfogadták a magyar állam rájuk vonatkozó törvényeit. Az ellenzéki mozgalmak az 1890-es évektől kezdődően fordultak szembe a magyar állammal. Ennek több oka is volt, melyek közül kiemelendő, hogy Bécs szította az ellentéteket. Több évszázados, jól bevált szokásuk szerint igyekeztek sakkban tartani a magyarokat. A másik ok, hogy a két évtized alatt kialakult a nemzetiségek között egy polgárosult réteg, amelyik több önállóságot követelt. Az ellentéteket élezte továbbá a gazdasági helyzet (kivándorlások időszaka), a kulturális eltérések, de leginkább a dualizmus változó politikája.

Politikai élet a kiegyezés után

A kiegyezés után az országgyűlésben létrejöttek az első modern magyarországi pártok. A Deák-párt, Andrássyval az élen, 1875-ig jelentette a többséget, az ország vezető erejét. Andrássyt azonban az uralkodó 1871-ben kinevezte az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminiszterének. Deák 1868-tól egyre kevesebbet mutatkozott a politikai életben, eseményszámba ment, ha felszólalt például az országgyűlésen. Szerepvállalásában egyre súlyosbodó betegsége, a politikai közélet zavaros ügyei is akadályozták. Komorrá, zárkózottá vált. Magányra, pihenésre a Városligetben, többször az Állatkertben volt lehetősége. (Kedvence Misa, a medve volt. Amikor a medve elpusztult, a kikészített bundáját az állatkert dolgozói elvitték Deáknak, aki azt a szobájában nagy becsben tartotta.)

Deák az 1869-1872. évi országgyűlés fárasztó időszakát nyaranta a nyugat-dunántúli Rátóton, a Széll-kastélyban töltötte, Vörösmarty Ilona szerető gondoskodása mellett. Jól érezte magát a számára külön kialakított szobában és a falu csendjében. A nagy költő, Vörösmarty Mihály, amikor 1855-ben meghalt, anyagi gondokkal küszködő özvegyéről és gyermekeiről (Béla és Ilona) Deák gondoskodott. A család ezt soha nem feledte el a jólelkű támogatónak, aki Vörösmarty jó barátja volt. Ilonát 1867-ben Széll Kálmán (1843-1915) vette feleségül, akinek Rátóton volt kastélya. Széll Kálmán a kiegyezés után országgyűlési képviselő, pénzügyminiszter, majd 1899-1903 között miniszterelnök is volt.

A politikai viták a Deák-párt és az úgynevezett balközép hívei között élesedtek ki. A balközép is elfogadta ugyan a kiegyezést, de a közös ügyeket szerették volna megszüntetni, vagy erősen korlátozni. Ennek a politikai tömörülésnek az élére került az Tisza Kálmán (1830-1902), aki aztán a dualista kor meghatározó politikusa lett. A két nagy párt mellett harmadikként az akkor radikálisnak számító szélbal (szélsőbal) nevű irányzat is kialakult, ami az Ausztriától történő teljes elszakadást tűzte zászlajára. Élén Madarász József és Böszörményi László állt, akik Kossuth köréhez tartoztak. A viták a három párt átrendeződéséhez vezettek, aminek eredményeként egy viszonylag stabil pártrendszer jött létre.

A parlamenti többség érdekében 1875-ben a balközép egy része egyesült a Deák-párttal, így alakult ki a Tisza Kálmán vezette Szabadelvű Párt. A balközép kisebb része egyesülve a szélbal többségével, létrejött a Függetlenségi Párt. Deák megunva az állandó civakodást, egy alkalommal, amikor egyes politikustársai vezérüknek nevezték, így fakadt ki: „Az ördög a ti vezéretek, nem én!”

Deák Ferenc halála (1876)

A nagy életút vége 1876. január 28-án következett be, amit Deák már napokkal korábban érzett. Panaszkodott, hogy nem lát, ami agyér-elmeszesedésre utal. A hideg januári napon, szenvedések közepette érte a halál, aminek azonban több évtizedes előzménye volt. A zárkózott, az erőszaktól irtózó, hízásra hajlamos Deák tiltakozott minden közszereplés ellen. Már Batthyánynak is hosszas rábeszélésre volt szüksége, hogy Deák Ferenc 1848-ban elvállalja az igazságügyi miniszteri megbízatást. A depresszió már 1845-től végig kísérte a haza bölcsének életét. Utolsó óráiban szerettei, barátai vették körül.

Deák halálhíre megdöbbentette az országot. A politikai pártok, neves művészek, politikusok, egyetértésben, tiszteletük jeléül 1876. február 16-án elfogadták „Deák érdemének törvénybe iktatását.” Azt, amit ő életében soha nem fogadott volna el. Temetésére 1876. február 3-án került sor, amikor az Akadémia elől megindult a menet a Kerepesi temetőbe.

Tisza Kálmán miniszterelnöksége (1875-1890)

A korábban is meghatározó szerepet játszó Andrássy Gyula, 1871-től közös külügyminiszerként is nagy figyelmet fordított a magyar ügyekre. Az elkövetkezendő években Lónyay Menyhért (1871-1872), Szlávy József (1872-1874), Bittó István (1874-1875) látta el a miniszterelnöki feladatokat. Megalapozták azt a munkát, amit aztán Tisza Kálmán folytatott.

Tisza Kálmán fénykorának egyik nagy vívmánya a magyar közigazgatás átszervezése volt. A vármegyéket a kormány belügyminisztere által kinevezett főispán felügyelte. A megyei közigazgatást közvetlenül irányító alispánt viszont a megyei közgyűlés választotta. A városok élére a településen működő közgyűlés választotta meg a polgármestert. A községek élén a bíró állt, aki a falusi bíróság tevékenységét irányította. A szavazásra jogosultak aránya mintegy 6-7% volt, ami a kor Európájának országai között a jobbak közé tartozott.

A kártyacsata négy játékosa Tisza Kálmán, Jókai Mór, Nedeczky István és Sváb Károly volt. Ők is, a kibicek is változtak az évek során. A bal oldalon Mikszáth Kálmán, jobbra a szakállas Podmaniczky Frigyes, Budapest legendás polgármestere látható. Középen Deák portréja tekint le az asztaltársaságra, mintegy jelezvén, hogy a szellemisége jelen van.

Tisza Kálmán igyekezett egyensúlyt tartani a magyar nemzeti érdekek és az uralkodó birodalmi szempontjai között. A változó európai légkör, az új politikai és katonai szövetségek következtében az ipart és a politikát egyre inkább a fegyverkezési verseny határozta meg. Ez a magyar országgyűlésen az úgynevezett „véderővita” politikai összecsapásaiban jelent meg. A „császári és királyi” (kaiserlich und königlich), röviden k.u.k hadsereg vezényleti nyelve a német volt. Ez sértette a magyarokat. A hadsereg költségeit és az újoncok létszámának emelését a magyar parlament elfogadta, de csak azzal a feltétellel, ha a magyar ezredekben a vezényleti nyelv a magyar lesz. Bécs ebben nem engedett. A vita természetesen nem csak a vezényleti nyelvről szólt, hanem gazdasági kérdésekről és a magyar kultúra megőrzéséről.

A gazdasági és politikai ellentétek megrengették a tizenöt éven át az országot irányító Tisza Kálmán hatalmát, aki aztán 1890-ben lemondott. Ezt követően azonban sorra megmutatkoztak a dualizmus válságjelenségei.

A dualizmus és a szabadkőművesség

Ez a téma is elkerüli a tankönyvek lapjait és az akadémikus történetírók munkásságát. Pedig érdemes megemlíteni az összefüggéseket, hiszen létezett a szervezet, sőt a 19. században behálózta egész Európát. A Grand Orient páholy szemben állt a katolikus egyházzal, s egyáltalán a monarchia államrendszerével. Ez a magyarázata, hogy Ausztriát és a köré szerveződött birodalmat el kellett tüntetni az útból, ami egyik oka volt a Nagy Háború kirobbanásának. A 19. század nagyjai közül a legnagyobbakat említsük meg, hogy ki és milyen szinten kötelezte el magát a szabadkőművesekkel. Gróf Széchényi Ferenc a „kalapos király” jozefinista időszakában tagja lett a szabadkőműves szervezetnek, de fia, gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar nem. Deák Ferenc sem volt szabadkőműves, ellenben gróf Andrássy Gyulát Párizsban, emigrációja alatt, 1854-ben beszervezték a Mont Siani páholyba. Maga Andrássy ezt cáfolta, de 1872-ben már nyíltan tagja lett a Corvin Mátyás páholynak. Ezt munkája mellett nem látogatta, s 1888-ban kilépett a páholyból.

Bécs ellenségei több oldalról is megmutatkoztak, hiszen az olasz carbonarik is ellenségnek tekintették az olasz föld északi részét megszálló Ausztriát. A carbonarik – talán sokak számára meglepő – szintén szabadkőművesek voltak. Nevüket a 11. századi védőszentjük, a francia származású Tibald remete szénégető (carbon=szén) foglalkozásából eredeztetik. Sok dologban hasonlítottak a bajor eredetű illuminátusok (megvilágosodottak) rendjéhez. Ilyen volt többek között a beavatási szertartás, a jelvény viselete, a hatalom megszerzésének célja. Az egyébként Bajorországban később betiltott rendtől abban különböztek, hogy a carbonarik harcukat kizárólag a nemzeti függetlenség mezején képzelték el. Többek között ezért fejezték ki őszinte tiszteletüket az 1848/1849-es magyar szabadságharc és vezére, Kossuth Lajos iránt, aki bár nem volt tagja egyik szabadkőműves társaságnak sem, de Bécs ellenes harca beleillett a szervezet céljai közé.

Kossuth mindenekelőtt hazája szabadságának kivívását, a Habsburgok kiűzését tekintette legfőbb feladatának. Ebben a harcban a magyarok egyetlen nyugati szövetségesei – ők is csak akkor, ha érdekeik úgy kívánták – az olaszok voltak. Azt a kortársak még nem láthatták, hogy az Ausztria elleni felkelések kirobbantása a nemzetközi pénzkartell műve volt. Az, hogy a szabadkőműves carbonarik is a Habsburgok ellenségei voltak, keltette fel Kossuth érdeklődését a szervezet iránt.

Így is csak emigránsként tett amerikai útja során, mintegy gesztust gyakorolva vendéglátói felé, lépett be 1852. február 19-én Cincinatti városában a 133. számú páholyba. További útja során az amerikai városok nagypáholyai is fogadták és támogatták (szóban, de pénzzel nem) a magyar szabadsághőst. Személyét dicsőítő köszöntésekre Kossuth válaszában kifejtette, hogy „szabadkőművesként” egyre jobban átérzi, hogy ezzel is hazája szabadságát kívánja szolgálni. Később ennek a szervezeti tagságának nem tulajdonított jelentőséget. Az azonban tény, hogy az 1850-es években sok magyar harcolt a szabadkőműves carbonari vezér, Garibaldi seregében is.

A carbonarik örökségét Giuseppe Mazzini (1805-1872) vitte tovább, ami az olasz egység és a függetlenség célját tűzte maga elé. Mazzini az 1831-ben alapított „ifjú Olaszország” vezéreként a Bécs elleni küzdelem és az olasz egység egyik létrehozója volt.

A 19. századi nemzetközi pénzkartell ma már bizonyítható működése, célkitűzése, információs rendszere kísértetiesen hasonlít napjaink gazdasági és politikai folyamataihoz. Konkrétan. A Rothschildok tulajdonában lévő bécsi Osztrák Nemzeti Bank fegyveres konfliktust gerjesztett Ausztria és a Kossuth bankókat kibocsátó magyar kormány között. (Az előző, 72. számú fejezetben erről részletesebben volt szó.) A felszínen tárgyalt történelem ellentmondása, történészek vitája. Mi a gond?, teszik fel a kérdést, hiszen a szabadkőművesek a szabadságharcosok támogatói voltak Európa országaiban. A rejtély kulcsa a
pénz. A Grand Orient hálózat támogatói is a Rothschildok voltak, akik pénzt fektettek abba, hogy a dinasztikus, katolikus, abszolutista rendszert elsősorban a magyarok és az olaszok meggyengítsék, megdöntsék.

A folyamat már a felvilágosodással, majd a francia forradalom „szabadság, egyenlőség, testvériség” hazug jelszavával elkezdődött. A nagy pénzbefektetéseket igénylő modernizáció, ipari forradalom, a tudományok, művészetek és a társadalmi haladás a polgári létet, a nyugati civil közösségeket hívta életre. A világszabadság eszméje a szocializmus, a kommunizmus melegágya volt, ami a 19., majd a 20. században átrendezte Európa térképét, s ez a folyamat a 21. században sem ért véget. A „hálózat” az egyik állammal a másikat tartotta sakkban, ami a fegyvergyártóknak, a vasúttársaságoknak, ipari létesítmények és a bányákat nyitó tőkéseknek hozott óriási hasznot.

A mai Európa emberének csak azt az egyszerűen követhető történelmi tényt kellene megérteni, belátni, hogy a népek, országok sorsát eldöntő karmesteri pálca évszázadok óta az angolszászok kezében volt és van. Hiszen már 1849-ben Bécs London (Palmerston) engedélyét kérte a magyar szabadságharc leverésére, s amikor ez megtörtént, a cári orosz hadsereg betört a Kárpát-medencébe. Az első világháborúban London és Párizs ismét a cári Oroszországgal szövetségben számolta fel az útjukban álló Osztrák-Magyar Monarchiát és Németországot. 1917-ben hazaküldték a kiképzett Lenint a legyengült cári Oroszországba, ahol a bolsevik „forradalom” lecserélte a cárt a kommunista vezetésre. Ezt követően a Nagy Háborúba az oroszok helyett belépett az USA. És igazságot osztott! (Például Trianont.) A háborút követő „béke” az ellentéteket, a békétlenséget tovább gerjesztette. A második világháborúban a Nyugat az általa a „pokol birodalmának” kikiáltott sztálini Szovjetunióval, az oroszokkal lépett ismét szövetségre. Az USA és Európa nyugati hatalmai az oroszokkal száz év alatt harmadszor is elvégeztették a piszkos munkát. Ahhoz már nem kell nagy fantázia, hogy lássuk, az orosz-ukrán háborúnak mi lesz a vége. Hogy a titok még mindig miért titok, hogy ezt miért még mindig csak az „összeesküvés elmélet” szintjén tárgyalja a hivatalos történetírás? Annak egyik oka a pénz hatalma, a másik pedig az, hogy a „nem létező” szervezet fegyelmezetten és ügyesen képes alkalmazni az információ egyre hatékonyabb fegyverét.

Ami a legtöbb embernek a kiegyezésről eszébe jut, az a gazdasági fejlődés, az iparosodás, a nagy építkezések korszaka, a boldog békeidők. Hogy ennek volt egy árnyoldala is, arról az előző fejezetekben volt szó. A következő részben azonban bemutatom a fejlődés napos oldalát, amire méltán lehetünk büszkék ma is, hiszen Budapest, a vidéki nagyvárosok, de a kisebb települések is részesei voltak a magyar történelem páratlan látványos fejlődésének.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

Címkép forrás: Duray Miklós honlapja

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók újra: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1.,29/2., 30., 31., 32., 33., 34., 35., 36., 37., 38., 39., 40., 41.,  42., 43., 44., 45., 46., 47., 48., 49., 50., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61. 62., 63., 64., 65., 66., 67., 68., 69., 70., 71., 72.